A táborokban zajló események egy pillanatfelvételszerű jelenetét Örkény István az In memoriam dr. K. H. G. című egypercesében írta meg. „– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G. (K. Havas Géza – szociáldemokrata újságíró), miközben a lódögnek a gödröt ásta. Ki volt az? – kérdezte a német őr?” K. H. G. magyarázni kezdett, majd érdeklődött, ismeri-e az őr, Heine, Schiller és Rilke nevét. Ismeri – mondta a német –, „és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.” Ám ne gondoljuk, hogy ez a viselkedés csak a németekre vagy a magyarokra volt jellemző. Erről szól – megrázó hitelességgel – egy angol büntetőszázad történetét feldolgozó kisregény, a Domb és a belőle készült film is. Ugyanilyen helyzetek bukkantak elő Szolzsenyicin, Iván Gyenyiszovics egy napja című írásában is.

Civilizált hétköznapjainkból szemlélve felfoghatatlanok ezek a történetek. Normális ésszel megmagyarázhatatlan miért követnek el emberek ilyen tetteket. Sokáig hajlamosak voltunk azt gondolni, csak pszichopaták viselkedhetnek így. Ezt tükrözte a második világháborút követően az angol nyelvben elterjedő, „kis Hitlerek” kifejezés. Ezzel a fogalommal jellemezték azokat az – alacsony beosztású és lenézett feladatokat ellátó – személyeket, akik a körülmények alakulása folytán hatalmi helyzetbe kerültek, és ennek birtokában, a velük kapcsolatba kerülőket – csak maguk szórakoztatására – folytonosan megalázták.

A tudomány a maga eszközeivel a jelenség nyomába eredt. A leghíresebb – azóta többször, sokféle feltétel között, különböző kultúrában megismételt – kutatás S. Milgram nevéhez fűződik. Milgram azt kutatta, meddig hajlandó egy átlagember „elmenni”, ha egy magas státuszú, tekintélyes személy valamely erkölcsileg kétséges feladat végrehajtására utasítja. A kísérletben részt vevő személynek – aki nem tudhatta, hogy a mellette álló kísérletvezető és a másik szobában, a „villamosszékbe” szíjazott ismeretlen egyaránt „beépített” személy – a kísérletvezető utasítására egyre növekvő, a végén halálos nagyságú áramütéssel kellett büntetnie az ismeretlent, aki nem jól oldott meg egy nem túl fontos feladatot.

Az eredmények mindenkit megdöbbentettek: intelligens és normális emberek 60-70 százaléka hajlandó alávetni magát az utasításnak, és – némi vonakodás után – megadni a halálos áramütést is. Az engedelmeskedés – úgy tűnik – az ember kétélű evolúciós öröksége: egyaránt képessé teszi pozitív cselekedetre (önfeláldozásra) és ennek az ellentétére, olyan negatív akciókra, mint idegenek gondolkodás nélküli legyilkolására. E kísérleteknek azonban volt egy kulcseleme: a magas státuszú személy jelenléte, aki egyértelmű utasítást ad a teendőkre vonatkozóan. „Elengedhetetlen – mondta például – hogy folytassa a kísérletet”, és a kísérleti személy vonakodva bár, de kész halálos áramütést adni egy ismeretlennek.

Az életben előforduló esetek többségében azonban nincs jelen a „vezető”, és hiányzik az erőszakoskodásra felszólító egyértelmű utasítás is, mégis gyakori a „szívatás”. Az egész világot megrázták az iraki Abu Graib börtönben készített képek, amelyeken amerikai katonák bántalmaztak fogvatartottakat. A helyzet sokban hasonlított a Stanfordi Egyetemen, P. Zimbardo által végrehajtott, végül is erőszakba torkollott „börtönkísérlethez”, amelyben – a Milgram-vizsgálathoz hasonlóan – középosztálybeli „normális” polgárok vettek részt. A tudomány csak nemrég kezdte meg az olyan jellegű szituációk elemzését, amelyekben nincs jelen a hatalmi tekintély, a helyzet mégis kiváltja a megszégyenítést és erőszakoskodást. Az elmúlt évben végrehajtott kísérletsorozatban (N. Fast, N. Halevy, A. Galinsky [2011] The destructive nature of power without status. J.E.S.P.) a kutatók – hatalmi helyzete és társadalmi státusz szerint – négy különböző szituációt „állítottak elő”. A résztvevőknek egy vállalkozás tagjaiként feladatokat kellett megoldani, amelynek során egyesek magas státuszú – kreatív – „ötletadó”, mások alacsony státuszú, unalmas, „munkás” szerepet kaptak. A kísérlet végén a résztvevők 50 dollárt adhattak társaiknak cserébe, ha azok végrehajtanak valamit, amit ők előírtak. A felsorolt lehetőségek között kifejezetten megalázó feladatokat – ugass, mint egy kutya, mondd magadról azt, hogy mocskos vagy – is szerepeltettek a kutatók. A helyzetet úgy manipulálták, hogy a magas hatalmi helyzetben a másik félnek nem volt lehetősége hasonló igénnyel fellépni, míg az alacsony hatalmi helyzetű személy tudhatta, hogy amit ő kér, ugyanazt kérhetik tőle is. Az eredmények azt mutatták, hogy a leginkább az „alacsony státuszú/magas hatalmi helyzetű” személyek „írtak” elő partnereiknek megalázó és megszégyenítő feladatokat. A legtisztességesebb viselkedést ugyanakkor az „alacsony státusz/alacsony hatalom” és a „magas státusz/magas hatalom” helyzet váltotta ki.

A Csatáry-ügy kevéssé felderített mellékszála, miként került a még fiatal – alacsony státuszú és alacsony hatalmi helyzetű – csendőrfogalmazó-gyakornok Kassára, ahol a szó szoros értelmében „élet és halál” ura lehet egy táborban. A körülmények ismeretében azonban biztosnak látszik, hogy viselkedését ez a helyzet alapvetően meghatározhatta. És ebből fakad az egész történet napjainkra vonatkozó egyik fontos tanulsága. A politikának nagyon óvatosan kell eljárni, amikor magas hatalmi pozícióval ruház fel alacsony társadalmi státusú személyeket. Aki került már ilyen helyzetbe, az tudja, folyamatosan „szívatva” lesz. Amikor például az áruházi biztonsági őr jogot kap megmotozni „gyanúsnak” tűnő személyeket, a BKV-ellenőr fizikai erőszakot alkalmazhat az ellenszegülővel szemben, a közterület-ellenőr „lekapcsolhatja” a csellengő fiatalt, vagy amikor a rendőr egy drága autót vezető és pimaszul viselkedő vezetővel kerül „ütközésbe”.Mindegyik eset az „alacsony státusz-magas hatalmi helyzet” csapdáját idézi fel, amelynek legvalószínűbb kimenet a „szívatás”.

„Hallották-e, mi volt a porosz hadsereg őrmestereinek jelszava” – fordult 1963-ban az egyik történelemórán hozzánk Dombi tanár úr. „Maul halten und weiter dienen.” (Pofát tartani és tovább szolgálni) – adta meg félpercnyi csönd után a megoldást. Ők – az alacsony státuszú, de magas hatalmi pozícióba helyezett személyek – minden rendszer legmegbízhatóbb támaszai. Nem kérdeznek, hanem kiszolgálnak. Sőt, nemcsak a „vezérek” gondolatait, de rejtett vágyait is kitalálják. És megteszik azt – habozás nélkül – amit a „vezér” lehet, nem mondott ki, de ők ráéreztek, hogy mire vágyik.

A szerző közíró