Csakhogy a 2012-es olimpiának minden jel szerint nem Budapest, hanem London ad otthont. Legalábbis az egész világ így készül. Tegnap már futballmeccseket játszottak, holnap lesz a megnyitó.

Már akkor baljós előérzetünk volt, amikor kiderült, hogy – a fogadkozások és Orbán tényként közölt ígéretével szemben – nem is adunk be pályázatot. Lássuk be, ilyen körülmények között isteni csoda lett volna, ha mégis Budapestet hozzák ki győztesnek.

Mindegy, utólag kár keseregni. Konklúzióként csak annyit jegyeznénk meg, hogy a budapesti olimpia elmaradása rávilágít egy tényre, amellyel idővel a rajongóknak is érdemes lenne szembenézniük: a kormányfő reményei nem minden esetben válnak valóra.

Jövendölésekből viszont kifogyhatatlan. Maradjunk a sportnál. Terjedelmes interjút közölt vele a napokban a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia honlapja. Orbán kifejtette, hogy „tíz-tizenöt év alatt” minőségében a németországihoz hasonló állapotokat tudunk teremteni a sportoló gyermekeink számára. (Azért Németország a viszonyítási alap,mert pillanatnyilag ez az „egyetlen biztos lábakon álló, nagy futballnemzet”.) Meg aztán: nyugdíjas kora előtt Orbán ülni fog még olyan mérkőzésen a lelátón, amikor a magyar fociválogatott világversenyen, tétmeccsen legyőzi „a legmagasabb kategóriában jegyzett csapatot”.

Fogalmunk sincs, mikor készül nyugdíjba vonulni, de – ha rajta múlik – addig lepereg néhány világverseny. Ki tudja, mi lesz akkor, és hol fog ülni Orbán Viktor. A baj az, hogy a példája ragadós: fideszes berkekben kezdenek elterjedni az évtizedes távlatokban megfogalmazott, kissé groteszk jóslatok. Nem csupán a sportban. Elég Matolcsy Györgyöt idézni. A nemzetgazdasági miniszter arra számít, hogy 2030-ra elérjük az „akkori európai fejlettséget és életminőséget”.

A világvégét kutató tudósok okosabban csinálják. Jókat vitatkozgatnak arról, hány millió év múlva pusztul el a Föld – abban a biztos tudatban, hogy senki nem lesz, aki számon kérhetné tévedésüket.

A Fidesz-kormány viszont abból indul ki, hogy az amnéziára nevelt magyarok nemcsak arra nem emlékeznek, mit szónokoltak a politikusok a kampányban, hanem arra sem, mit mondtak pár nappal ezelőtt. A mából nézve egy-két évtized valóban beláthatatlanul hosszú idő, ahhoz azonban nem elég hosszú, hogy az összes fantazmagória eltűnjön a süllyesztőben. Óvatosabban kellene hablatyolniuk. Különben még az unokáink is rajtuk fognak röhögni.