A demokrata kétharmad
Az összefogás igénye abból a felismerésből táplálkozik, hogy az összefogás a politikának éppúgy része, mint a verseny. A rendszerváltás utáni politikatörténetnek 2010 tavaszáig leginkább a verseny volt a jellemzője. Az ideális jogállami rendszerben a verseny természetes és innovatív eleme a politikának, a pártok egyes (szak)politikai kérdésekben történő egyet nem értése megtermékenyítőleg hat az egyes formációk és a politikai közösség egésze számára. A „fülkeforradalom” – egyben a Harmadik Köztársaság lerombolása – után felépített új politikai rendszer azonban nem olyan világ, amelyben a demokrata ellenzéki pártok egymás közötti versenyéből a magyar társadalom egésze profitálna. A verseny a demokratikus pártok és programok közötti tisztességes megmérettetés, az összefogás pedig a lerombolt demokrácia újrateremtésének a „műfaja”. Ma ez utóbbi tűnik a sürgősebbnek.
Mára közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy Magyarországon egy új állammodell került „bevezetésre”. A nemzeti együttműködés rendszere kifejezésből azonban legfeljebb a rendszer helytálló: nem nemzeti, és nem alapul együttműködésen. Nem a lehetőségek, a párbeszéd, a kölcsönös megbecsülés jegyében működik – ahogyan az elnevezéséből következne –, hanem valamennyi, a kiötlőin és fenntartóin kívül álló politikai és gazdasági szereplő, illetve általában minden egyet nem értő állampolgár véleményének és lehetőségeinek korlátozására irányul. Utóbbiak munkahelyeiken immáron éppúgy a félelem, a szorongás – jobb esetben a hallgatás – jegyében dolgoznak, mint a magyar történelem legszomorúbb időszakaiban. Az erőpolitika Fidesze és oligarchaválogatottja egy olyan Magyarországot teremtett – ennek szimbolikus kiteljesedése az egypárti alaptörvény –, amelyben honfitársaink többsége nincs otthon, nem érzi, hogy hazája magába fogadná; múltjukat törvényekkel írják át, reményüket és jövőjüket kormányzati percemberkék veszik el.
Orbánék tettek arról is, hogy egy esetleges kormányváltás után a politikai rendszer egésze is instabillá váljon. A független intézmények elfoglalása, az élükre kinevezett – egy nem fideszes többségű kormány mozgásterét csökkenteni, majd megszüntetni képes – pártemberek Polttól, Szalain és Domokoson át egészen Handóig, az alaptörvény rendelkezései stb. mind azt a célt szolgálják, hogy egy kormányváltás csak de jure eredményezzen változást, a háttérben viszont egyfajta árnyékállamként a fideszes holdudvar továbbra is meghatározza az ország irányítását. A 2002-es kormányváltás után „kicsiben” már tapasztalhatta a választáson győztes baloldal, hogyan képes akadályozni a kormányzást egy olyan tudatosan a nyakukon hagyott árnyékhatalom (Polt, Szász, Járai stb.), amely elsősorban fideszes kinevezői érdekében dolgozott a balliberális kormányzás alatt is. Félreértés ne essék! Egy független szerv független vezetőjének nem feladata a kormány támogatása, de az demokráciában elfogadhatatlan, hogy a frissen ellenzékbe került Fidesz érdekeit szolgálják csupán azért, mert tőlük nyerték a tisztségüket. Ma az alaptörvény és a kétharmados törvények sokkal inkább bebetonozzák a leendő fideszes ellenhatalom képviselőit, mint 2002-ben, a probléma ezért jóval bonyolultabb.
A kétharmados többség nélküli kormányváltás egy paraállamot fog eredményezni, amelyet bár ideig-óráig új politikai erők kormányoznak, a folyamatokat mégsem ők uralják. Kétharmad nélkül a mai ellenzék csak pirruszi győzelmet arathat. Kétharmad nélkül a kormányváltás ugyan lehetséges, de az új kormány tulajdonképpen már kinevezése napján megbukik, hiszen az orbáni – kétharmad nélkül demokratikusan felfüggeszthetetlen –jogrend nem engedi kiteljesedni. Egy ilyen kormányváltás, mivel lehetetlenné teszi a választási program megvalósítását, felőrölheti a kormánypártok egymás iránti szolidaritását, és a várhatóan erős és harcos fideszes ellenzék (l. Fico pártjának bukás utáni gyors sikerét) pillanatok alatt újra a kormányrúd közelébe kerülhet.
Ezt a zsákutcát elkerülendő, továbbá a legutóbbi közvélemény-kutatások és időközi választások eredményeként fennálló helyzetből következően van szükség a kétharmados demokrata összefogásra. A pártpreferenciákra vonatkozó mérések tükrében a matematikai esélye már megvan annak, hogy egy most vasárnap tartandó választások alkalmával többségbe kerüljön a demokratikus ellenzék. Ez azonban láthatóan kevés. Orbán kormányának leváltásához elég az egyszerű többség, de az orbáni rendszer megszüntetéséhez kétharmad kell. A demokrácia, a jogállam, a köztársaság csak kétharmaddal teremthető meg újra. A számok tükrében nagy magabiztossággal megállapítható, hogy a demokratikus kétharmad létrehozásához minden demokratikus párt és demokráciát akaró civil szervezet már meglévő és potenciális szavazójára szükség lesz.
Felmerül a kérdés: az így létrejövő kétharmadnak mi a dolga. „Csupán” a köztársaság, a jogállam helyreállítása, vagy a kormányzás is? Véleményem szerint a kétharmadot a demokrácia újrateremtésére kell felhasználni (jogi közhely, de a politikában nem evidens, hogy a kétharmad a kétharmados szabályok megváltoztatásához kell), a demokratikus kormányzás ettől eltérő feladat.
A létrejövő kétharmad nem a kormányzásra kérne/kapna felhatalmazást, hanem a hatékony, eredményes, jó kormányzás feltételeinek megteremtésére, azaz a demokrácia intézményrendszerének, a demokratikus verseny feltételeinek ki- és felépítésére. Az összefogás ehhez kell, utána pedig újra jöhet a plurális demokráciák főszabálya: a verseny! A demokratikus ellenzék megállapodásának nem egy közös, koalíciós kormányzásra, hanem a demokrata kétharmad megteremtésére kell irányulnia. Ez már azért is igaz,mert ezen pártok között a demokratikus jogállam újraépítésének szükségszerűségéről nincs vita, míg társadalom- és gazdaságpolitikai javaslataik között óriási különbségek vannak. Ez utóbbiak azonban már a kormányzás kategóriájába tartoznak.
A demokraták kétharmadának két sürgető feladata van: a demokrácia újrateremtése és az orbáni katasztrófát követő azonnali beavatkozást igénylő gazdaságpolitikai döntések meghozatala és végrehajtása. Mindez a négyéves parlamenti ciklusnál jóval rövidebb idő alatt is elvégezhető feladat, utána kívánatos, hogy a különböző pártok különböző programjai egy immáron tisztességes, a valódi versenynek lehetőséget biztosító választáson önállóan is megmérkőzzenek egymással. Először tehát egy korlátozott hatókörű és idejű együttműködésre, majd utána egy igazi demokratikus versenyre, új választásokra van szükség.
Az összefogás a demokrácia és jogállam „létrehozásán” és a közvetlen válságmenedzselésen túl másra nem vállalkozhat, ehhez viszont demokrata (politikai) kétharmad szükséges. Matematikai többség politikai többséget még nem eredményez, így a számokkal való játékot ráhagynám az elemzőkre. Számos időközi választás eredménye, ellenzéki kudarca bizonyítja, hogy ha a demokraták csak szavakban és sajtóközleményben köteleződnek el az összefogás mellett, az nemhogy kétharmadot nem eredményez, hanem a minimális cél – az „egyszerű” választási győzelem – sem teljesíthető. A felmérések szerint az Orbánon kívüli világ magyar polgárai összefogáspártiak. Értik azt, amit a politikusok nem akarnak vagy nem képesek megérteni. Ha nincs kétharmad, akkor egy kormányváltás esetén is Orbán és az ő árnyékállama fogja dominálni a magyar politikát. A kétharmadhoz viszont összefogás kell. Ha ezt a demokrata pártok megteszik, mégpedig annak érdekében, hogy egyetlen szavazat se vesszen el egy 2014-es kétharmad érdekében, úgy a jövőért érzett felelősségben példásan osztozunk. Azt követően pedig jöhet a verseny, a kormányzásért folytatott demokratikus küzdelem.
A szerző a Demokratikus Koalíció ügyvezető alelnöke
