Szemben a múlttal
Tizenöt éves volt, amikor a brit katonák előbb botokkal megverték, majd megerőszakolták. Azt is végig kellett néznie, ahogy a gyarmattartók hasonló kegyetlenséggel bántak el három idősebb nővel. Azt akarom, hogy a britek tudják, mit követtek el velünk szemben. Ezek a bűnök nem merülhetnek feledésbe, és nem is évülhetnek el – mondta a londoni bíróság előtt Jane Muthoni Mara. A hetvenhárom éves asszony egyike annak a három idős kenyai áldozatnak, akik beperelték Nagy-Britanniát az 1950-es években, a Mau Mau-felkelés idején elkövetett atrocitásokért. A kenyaiak szabadságharcát a brit hadsereg kíméletlenül leverte, a foglyul ejtett lázadókat táborokba zárták.
A Londonban most zajló per történelmi jelentőségű: majd hat évtizeddel az események után a brit kormány elismerte, hogy valóban megkínozták Őfelsége fekete bőrű alattvalóit. A történelmi múlttal, a saját felelősséggel való szembenézés Nyugat-Európában sem megy könnyen. A brit kormány húzta-halasztotta az ügyet, technikai akadályokkal késleltette a precedensértékű perindítást. Ahogy Nagy-Britanniának, úgy egy másik egykori nagy gyarmattartónak, Franciaországnak is bizony nehezére esett szembenéznie saját múltjával, például az algériai háború idején elkövetett mészárlásokkal, amelyek szörnyűségéből semmit sem von le, hogy a másik fél sem válogatott az eszközökben.
Magyarországon sem megy könnyen a huszadik századi múlttal való szembenézés. A hazai jobboldali sajtóban fel-felbukkan az érvelés, ahogy mondjuk a Rákóczi szabadságharchoz, úgy ahhoz sincs igazából közük a mai generációknak, hogy mi történt a vészkorszakban több százezer honfitársunkkal. Nem kell a mai fiatalokat folyamatosan szembesíteni a holokauszttal, ez a múlté. Lezárt fejezet.
Nos, ez a fejezet nincs lezárva. A befejezetlenséget jól mutatja a Csatáry-ügy is. A magyar hatóságok csak azt követően léptek, hogy az egyik brit bulvárlap újságírói megtalálták budapesti otthonában az idős embert. A 97 éves Csatáry László esetében nem az a lényeg, hogy Kassa volt rendőrparancsnoka börtönbe kerüljön. Hanem az azzal való szembenézés, annak elismerése, hogy a magyar államigazgatás aktív szerepet vállalt a magyar zsidók összegyűjtésében, a biztos halált jelentő deportálásokban.
A Csatáry-ügy lényegében akkor robbant, amikor Áder János a több ezer magyar zsidót megmentő svéd diplomata, Raoul Wallenberg emléke előtt tisztelgett az izraeli parlamentben. A Kneszetben leszögezte, hogy a holokauszt semmihez sem fogható, és az egész magyar nemzet tragédiája. Ugyanakkor csak sikerült kivonnia a felelősség alól a magyar államigazgatást, mivel az szerinte abban vétkes, hogy nem védte meg a zsidókat, tétlenül szemlélte, ahogy deportálják s elpusztítják őket. Nos, a magyar állam nem tétlenkedett: tevőlegesen közreműködött, a Horthy-rendszer közigazgatási és belügyi szervei, élükön a csendőrséggel aktívan részt vettek a (vidéki) zsidóság összeírásában, gettókba zárásában és „bevagonírozásában”. Ugyan az 53 éves Ádert megilleti a késői születés kegye, de ettől ezt még tudnia kellene. Sőt ki is mondhatná – a Wallenberg-emlékév alkalmat adna erre.
