2010-ben a magyar választópolgárok kétharmados többséggel juttatták a győzteseket hatalomra. Orbán Viktor az általa fülkeforradalomnak nevezett választási siker után most megvalósítani igyekszik azt, amit korábban eltervezett: több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás. Hogy tulajdonképpen milyen rendszer van ma Magyarországon, annak megítélése – politikai hovatartozás függvényében – erősen vitatott. E sorok írója azok közé tartozik, akik egy személy kezében összpontosuló hatalmat, autokratikus rendszert látnak megvalósulni.

Orbán Viktor napjainkra – egy kezdetben borzas hajú fiatalokból álló maroknyi csoportból – először liberális, majd a debreceni kongresszusuk után vezérelvű, szélsőséges vonásoktól sem mentes, jobboldali pártot szervezett. Ebben vitathatatlanul ő uralkodik, kormányfőként pedig ő az ország első embere. Ha egy politikus hatalomra jut, három dologért mindenképpen felel: amit mond, amit tesz, és amit tenni elmulasztott. E három pólus jegyében ítélik meg ma Orbánt és rendszerét más országok vezető politikusai, a világsajtó főbb orgánumai, a hazai közvélemény.

Magyarország egyre inkább a figyelem, az érdeklődés fókuszába került, ez nyilvánvalóan nem ok nélkül való. Az Orbán-csapat hívei szerint – az ismert Ferenc József-i mondást némiképp igazítva – minden nagyon szép, minden nagyon jó, és mindennel meg lehetünk elégedve.

Ami gond és baj van, azért mindenért a előző „átkos” kommunista rendszer (ami egyébként soha nem volt Magyarországon) és a rendszerváltás utáni szocialista–liberális kormányok a felelősek.

A valóságban ma, külföldön – főleg az EU vezető szerveiben és országaiban – igen ritka kivételtől eltekintve nem vagy csak kényszerűségből állnak szóba országunk jelenlegi vezetőivel. Ez az „orbánizmus” otromba, másokat kioktató stílusú, nacionalista vonásokkal tűzdelt külpolitikájának a következménye.

Itthon a forradalmi átalakításnak nevezett, sokszor átgondolatlan, kapkodó – esetenként rövid idő után megváltoztatott – törvényeket és más jogszabályokat az érintettek zöme egyre nehezebben viseli. Az igazságügyben, az oktatásban, az egészségügyben finoman szólva rendetlenség tapasztalható. A gazdasági természetű gondoknál még nyomasztóbb az a morális válság, amely átszövi a közéletet, az emberek mindennapjait. Tény, hogy a hatalmon lévők népszerűsége folyamatosan csökken.

Ha azonban nem akarjuk magunkat illúziókban ringatni, az előbbiekben vázoltak ellenére tudomásul kell venni, hogy az „orbánizmusnak” még mindig van – és nem is kicsi – támogatottsága. Ezt a közvélemény-kutatások, az esetenkénti helyi időközi választások eredményei is jelzik. Ha mostanában előre hozott országgyűlési választások lennének – nagy valószínűséggel –, ha nem is kétharmaddal, de egyszerű többséggel a Fidesz–KDNP nyerné.

A magyar belpolitikai helyzet napjainkra rendkívül bonyolulttá, mondhatni, zűrzavarossá vált. Előre nem látott és nem várt, nemkívánatos események is bekövetkezhetnek. Előre hozott választásra is sor kerülhet, bár „a csillagok jelenlegi állása” szerint ez valószínűtlennek látszik. A leginkább reálisnak tűnő változat a 2014 tavaszán sorra kerülő országgyűlési választás. Az Orbán elleni demokratikus erőknek erre kell jól felkészülniük, erre kell koncentrálniuk, ezt kell megnyerniük. Ez a mai demokratikus ellenzék – benne a baloldali erők – történelmi felelőssége.

Figyelembe véve a körülményeket, továbbá az új választási törvényt, az Orbán-rendszer leváltására egyetlen reális lehetőség látszik. A demokratikus pártoknak, és szerveződéseknek össze kell fogniuk, hogy választási körzetenként a Fidesz–KDNP jelöltjével szemben csak egy demokratikus ellenzéki jelöltet állítsanak. Többjelöltes ellenzéki győzelemnek nincs reális esélye, az ilyenfajta jövendölések a fantázia kategóriájába sorolhatók.

Ezzel kapcsolatban három egymásra épülő, mindenképpen elvégzendő feladat van. Mindenekelőtt minden Orbán-ellenes demokratikus szerveződés döntéshozójának meg kell barátkoznia az említett jelölési módszerrel. Ez korántsem lesz könnyű és egyszerű, hiszen olyan embereknek kell ezt előkészítendő, közös platformra kerülniük, akik korábban feljelentették (lásd: Schiffer–Gyurcsány-ügy) vagy sokszorosan kiátkozták egymást. A politikában persze minden és annak ellenkezője is lehetséges. Talán a legismertebb és legjellemzőbb példa: Churchill Hitler legyőzése érdekében képes volt szövetséget kötni Sztálinnal. Az ellenzéki közös jelölt ügyében eddig a legkonzekvensebb megnyilvánulást Kuncze Gábortól hallottam, aki az ATV egyik műsorában kifejtette, hogy a politikába való visszatérése esetén csak úgy hajlandó elindulni az országgyűlési választásokon, ha az ellenzék részéről megvalósul a jelöltállítás szóban forgó elve, mert különben semmiféle győzelemre nincs esély.

A következő nehéz és nagy kompromisszumkészséget igénylő lépés a képviselőjelöltek személyében való megegyezés lenne. A megállapodás abban, hogy melyik szervezet hány jelöltet adjon, melyik választókörzetben induljanak, és a közös lista hányadik helyén szerepeljenek.

Sorrendben a harmadik, de talán a legfontosabb: meggyőzni a választópolgárokat arról, hogy az adott körzetbeli ellenzéki jelöltre szavazzanak, még akkor is, ha az korábban nem az ő politikai nézeteiket képviselte. Az egyetlen emellett szóló érv: különben nincs győzelem.

A szerző a Munkáspárt 2006 tagja