Mikszáth tótocskái
Mentségére legyen szólva, hogy nála – legalábbis az általam ismert műveiben – a tótok, zsidók pozitív szereplők. Az esernyőt a lányka fölé borító házaló zsidó vagy az aranykezű tót asztalos a Különös házasságból valóban felvetnek olyan olvasatot is, hogy: na lám, milyen nagylelkű, pedig zsidó! Vagy: Nocsak, tótocska létére milyen ügyes!
Csakhogy egy előítélet tömeges, társadalmi megváltoztatására ezek az első lépések! Nem ismerem nagyon jól az amerikai viszonyokat, de úgy tudom, hogy a Tamás bátya kunyhója sem számít korrekt műnek ma már arrafelé. Az előadónak talán hangsúlyoznia kellett volna, hogy a Tót atyafiak szerzője 1910-ben meghalt, még az I. világháború kitörése, a Monarchia szétesése előtt.
Még mielőtt kettős mércével vádolnának, hogy de hát Prohászka Ottokár is elhunyt 1927-ben, a holokauszt előtt, azért azt szögezzük le: Mikszáth nem foglalta elvi alapvetésbe a magyar szellemtől idegen métely kivágásának szükségességét!
Nagy baj, hogy ezeket az első lépéseket nem követték továbbiak úgy, mint az USA-ban. Ha valaki megnéz egy negyvenes-ötvenes években készült amerikai filmet, már mindegyikben szerepel egy hűséges néger dada, egy becsületes néger szolga. De a hetvenes-nyolcvanas évektől már természetes – amerikai filmben, könyvben –, hogy a detektív hős színes bőrű vagy a néger katona menti meg fehér barátját stb. És fel sem tűnik, ha az egyetemi tanár, orvos, ügyvéd néger. Eljutottak egészen odáig, hogy ma már a néger komikus színész beszélhet nyugodtan a négerek körében is létező rasszizmusról, igaz, a fehér még nem. Ugyanezt az utat járják most az USA-ban a második világháború óta rendkívül népszerűtlen – hogy úgy ne mondjam, gyűlöletes – ázsiaiakkal, főként a japánokkal. Érdekes módon „az árja faj” iránti ellenszenvük nem csitul: a legtöbb történetben magas, szikár, hirtelenszőke, „nordikus típus” a fő gonosz.
Ezzel szemben nálunk a negyvenes években zsidó, cigány alig szerepelt a nagyközönség számára készült filmekben, ha mégis, legfeljebb mikszáthi olvasatban. (Már azon kívül, hogy a legkedveltebb komikus színészek jó része zsidó volt, ezeket azonban mindig helyre tette a snájdig Jávor vagy az arisztokratikus Csortos Gyula.) És a helyzet mára sem változott. Ne példálózzanak nekem Fliegauf Csak a széljével, ezt a filmet kevesen látták (én például szerettem volna megnézni, de moziban nem nagyon játsszák, nem tudom, sor kerül-e tévévetítésére, de szerintem akkor is majd éjfél után). Az ilyen alkotások nem is a nagyközönség számára készülnek. Ráadásul felvethetik a nézőben azt is: nem cigány magyarok is élnek kilátástalan nyomorban, miért a cigányokat kell örökké sajnálnunk?
Úgy tudom – nem biztos, hogy jól –, az USA-ban az ötvenes években törvény szabályozta, hogy milyen arányban kell színes bőrűt szerepeltetni pozitív hősként kommersz alkotásokban is. És ma érdemes lenne megkérdezni az átlag magyart, mi a véleménye Eddy Murphyről, Denzel Washingtonról vagy arról a jópofa színésznőről, aki az Apáca-show kurvából majdnem apácává vedlett főszereplőjét játszotta? Valószínűleg nem az lenne az első, ami eszünkbe jut róluk, hogy négerek.
A közvélekedés megváltoztatása évtizedes folyamat, és rendkívül fontos szerepet játszik benne a kommersz kultúra: az izgalmas akciófilm, az andalító szappanopera, a sokak számára átélhető karriertörténet, a becsületes lektűr. Ezzel szemben a mi kritikusaink évtizedek óta nem is vesznek tudomást a sokak világlátását befolyásoló művekről. Szigorú tekintetüket kizárólag a „magaskultúra” ormaira függesztik, legfeljebb néha lefikáznak egy-egy ízléstelenre sikeredett tévéműsort, alkotóink pedig izzadságos igyekezettel leginkább azt próbálják bizonygatni, hogy „a cigány, meg a zsidó is ember”. Pedig ennek már régen nem lenne szabad bizonyítandónak lennie.
A szerző közíró
