E sorok írásának időpontjában a Mandineren (a középjobb irányultságú hírgyűjtő portálon, ahol a cikkeket és az olvasói hozzászólásokat is lehet „lájkolni”, azaz tetszés vagy nem tetszés szerint értékelni) az Őrizetbe vették Csatáryt című hír 25 olvasónak tetszik, és 1055-nek nem tetszik.

Az adatgyűjtés természetesen nem reprezentatív (a Mandinerre a névtelen, viszont a többiek által tetszik, nem tetszik alapon ugyancsak értékelhető kommentelés lehetősége miatt sokan átjárnak beírogatni a szélsőjobb különféle orgánumairól is), arra tehát nem vennénk a bátorságot, hogy pusztán a fenti adatok alapján kijelentsük: Magyarországon a jobboldali közönség egyes köreiben igenis markánsan jelen van az antiszemitizmus.

Azt az állítást viszont megkockáztathatjuk – különösen ha a kommenteket is végigolvassuk –, hogy az említett internetes oldal olvasói közül sokan úgy vélik: a magyar állampolgárságú zsidók (felfoghatatlanul sok esetben halállal végződő) deportálása végső soron a nem zsidó (keresztény?) magyar társadalom jogos önvédelmi reakciója volt.

A hozzászólásfelhőből kirajzolódó többségi vélemény szerint a transzportokat összeállító és útnak indító magyar hivatalnokok egyrészt a német elnyomók parancsait, illetve elvárásait teljesítették (tehát vétlenek), másrészt viszont egy bizonyos pontig a magyarság jogos igényeit is; ez a pont pedig a magyar határon volt, ahol a zsidókkal teletömött vagonok elhagyták a magyar haza területét.

Vagyis a (méltányolható) szándék „csupán” az volt, hogy az ország megszabaduljon a túlzott zsidó befolyás megtestesítőitől, arról viszont a közreműködő derék hivatali emberek nem tudtak – és semmiképpen sem tehettek –, ami a határokon túl történt a kiebrudalt más hitűekkel.

Eltekintve attól, hogy ennek a vélelemnek komoly tömegű tudományos ismeret, tanú- és önvallomás ellentmond, mindenképpen elgondolkodtató, hogy a politikai közösség egyik része szerint a zsidótlanítás voltaképpen rendben volt, talán csak a módszereken lehetett vagy kellett volna finomítani. Ugyanezen embertársaink azt gondolják, hogy – ahogyan a 40-es években – a zsidók jelenléte és befolyása ma is jelentős mértékben okozója az ország (a régió, a kontinens, a világ) bajainak.

Ezenközben a közvélemény másik része egy potenciális háborús bűnös elfogását, részleteiben ismertté váló bűnlajstromát és védekezését („parancsra tettem”) figyeli elhűlve – meg azokat, akik mindebben egy szegény öreg magyar ember meghurcoltatását látják csupán. A kétféle álláspont között nyilvánvalóan kibékíthetetlen ellentét feszül, és a dilemma messze túlmutat a Csatáry-ügyön.

Valójában az a kérdés, hogy juthat-e egyről a kettőre egy társadalom a mindennapjait tartósan mérgező tév- és vakhitek megtartásával úgy, hogy sok millió ember kölcsönösen nácinak, illetve (legjobb esetben is) társutas judeoliberális hazanyomorítónak tekinti egymást. És lehet-e jövőt építeni arra a világképre, amelyben a kudarcainkért mindig mások felelnek – ha a történelmi helyzet úgy hozza, akár az életükkel?