Nem a földéhség nagy, hanem a földalapú támogatás utáni éhség, mondta munkatársunknak Vass Sándor, a Dalerd Zrt. vezérigazgatója, amikor tőlünk tudta meg, hogy az erős földéhséget érzékelve Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter afelé hajlik: újra megpályáztatják azokat a vizesfási parcellákat, amelyeket egyszer félig már megpályáztattak, hogy aztán a felhívást az internetről visszavonva a 25 aranykoronás, öntözhető szántóföldek beerdősítéséről döntsenek. Az eddigi művelő Hidasháti Zrt.-nek használati szerződéssel (vagyis hogy nem kellett piaci bérleti díjat fizetni) még kellett a föld. Haszonbérbe már nem kell. Vélhetőleg azért, mert a tulajdonosainak anélkül is van elég földjük – a vizesfásinál is jobbak. Az övék viszont a bélmegyeri vadászkastély, ahol nem pénzt osztanak, hanem hatalmat. Most is az jár oda, aki számít: most éppen nem Wenckheim báróknak hívják őket, nem is Czinege Lajosnak, hanem másképp, történetesen Semjén Zsolt miniszter elnök-helyettesnek, aki bokros teendői mellett a magyar vadászat nemes ügyét is fölkarolta.

Akár az MSZP privatizál nagybirtokot az európai versenyképesség nevében, akár a Fidesz magánítja a „piszkos tizenkettőt” Fidesz-közelieknek, akiknek ügyetlen kezéből kicsúszik, míg hónuk alá nem nyúl az előrelátó befektető, mindig ugyanaz a régi rend épül vissza. A kastély és a kunyhó világa. A kettő között még kapálózik néhány közepes birtokos, aki a maga ura, független parasztpolgár szeretne lenni, de nem bír. Vagy csak ideig-óráig. Nem jelenti be a napszámost, és maga is dolgozik éjjel-nappal, mint az állat. Míg el nem múlik a földéhsége, és fejét lesunyva nem jelentkezik a vadászkastélyban –hajtónak.