A múlt héten ezen a helyen Hargitai Miklós emlékeztette a kedves olvasót arra, hogy az Orbán-rezsim elszámoltatási felelősei, Budai és Papcsák „több mint 1400 ügyet indított el, ebből 46-ban zajlik nyomozás, 47 embert gyanúsítottak meg, 26-an lettek vádlottak, és négy ügy jutott el a bírósági szakaszig. A legnagyobb energiával tolt »leleplezések« mérlege egyértelmű kudarc.”

Tudjuk, hogy ez a kudarc jelentős részben siker. A rágalmazás sikere. Robusztus kormányzati médiaapparátus sulykolta drámai tónusban, minden eltúlozhatót eltúlozva, tényeket és véleményeket a lehető legegyoldalúbban adagolva a bűnösség vélelmét, ha nem épp bizonyosságát. A vádak bukása pedig a legkevésbé sem jelenik meg ebben a nyilvánosságban olyan határozottan és hangsúlyosan, ha elbújtatva, kételybe csomagolva megjelenik egyáltalán, hogy a rágalmakat semlegesítse.

Ha ennyit tudnánk, egyszerűen háboroghatna a lelkünk. De sokkal többet tudunk, ezért a háborgásunknak is összetettnek kell lennie.

Azt is tudjuk ugyanis a téma szakértőitől, hogy a korrupciós bűncselekmények, a hivatali visszaélések túlnyomó többsége büntetlen marad. Mert leleplezhetetlenek és bizonyíthatatlanok. Természetüknél fogva is, rossz vagy elszabotált törvényeink miatt is. „A kétharmados többségre tekintettel az új kormánynak rengeteg a lehetősége. Most, ha szeretnék, radikális módon tudnák csökkenteni a korrupciós kockázatokat.” Ezt mondta Alexa Noémi, a Transparency International vezetője 2010-ben. Azóta ez a szervezet szépen kimutatta, hogy a fékek és ellensúlyok kiiktatásával miképp növelte radikális módon még nagyobbra az Orbán-rezsim a korrupciós kockázatokat.

Ha egyszerre tudjuk, hogy az Orbán-rezsim előtti időszakra vonatkozó vádak túlnyomó többsége megbukik, és azt is, hogy ennek az időszaknak a bűnösei túlnyomó részben nem (sem) buknak meg, akkor már csak azt nem tudjuk, hogy hol keressük az ártatlanság bizonyosságát és az elégtétel jogosságát. Jó, néha tudjuk. A filozófusok ügye például átlátható és egyértelmű. De ez a kivétel.

És tovább is van. A szombati számunkban olvashatták Juhász Ferenc és Szalainé Szilágyi Eleonóra álláspontját arról, hogy miért abszurdak az ellenük fölhozott vádak. Mi van, ha igazuk van? Újabb fekete pont az elszámoltató kopóknak, a médiájuknak és az ügyészségnek. De kié a piros?

Juhász exminiszter egyedi engedéllyel lehetővé tette, hogy az államtitkára, aki egyszer már katonaként kedvezményesen megvehetett egy szolgálati lakást, aztán kedvezményes kölcsönnel építkezhetett, államtitkári minőségében az élethelyzetében beállt változásra való tekintettel 22 millió forintért megvásárolhassa azt a szolgálati lakást, amit az adófizetők 65 millió forintjából vett a HM. Ha ez a 43 millió forint a mi adónkból hűségesen lett elverve, akkor mi a hűtlen kezelés?

Szalai Eleonóra fölvett bruttó 86 millió forint végkielégítést, fölvette a teljes nyugdíját, és amellett teljes fizetésért dolgozott. Mindketten azt állítják, hogy mindez nemcsak törvényes volt, de bevett gyakorlat is. Tehát nem annyi pénzről van itt szó, ami ehhez a két esethez kötődik, hanem sokszor annyiról. Ha ők nem bűnösök, akkor a törvények azok, amelyekkel éltek. Jogállamban jár nekik a büntetlenség. Na de a piros pont?!