A magyar alkotmánybírók fele nem volt hajlandó elfogadni azt az orbáni valóságértelmezést, amely szerint a 62 év feletti bírók mind szellemileg leépülőben lévő kriptaszökevények és/vagy kriptobolsevik hazaárulók (a jobboldali véleménymondók ezzel a két érvvel – de közülük is jellemzően a másodikkal – szokták indokolni a kényszernyugdíjazásukat). A másik felük viszont elfogadta, aligha függetlenül attól, hogy személyesen Orbán Viktornak köszönhetik a megbízatásukat. Hogy a diszkriminatív nyugdíjszabályt eltörlő AB-határozat – hátterében a fenti körülményekkel – mit üzen az állampolgároknak az igazságszolgáltatás forradalmi átalakításáról, arról az érintettek majdan elmondják a szavazófülkében a véleményüket. Azt viszont aligha idő előtti kijelenteni, hogy a fékek és ellensúlyok utolsó mohikánjai e szórványos, de rendszerszerűen következmények nélküli döntéseikkel (gondoljunk például a médiatörvény mindent változatlanul hagyó részleges „elkaszálására”) a jogbiztonság eróziója helyett legfeljebb a saját további arcvesztésüket fékezik.

Az Alkotmánybíróságnak az elmúlt két évben két komoly alkalma is lett volna rá, hogy jogállami eszközökkel állítsa meg a jogállam szétverését. Dönthetett volna a magánnyugdíjpénzek állami lenyúlásának – és vele a gazdasági szabadságharc finanszírozásának – alkotmányellenességéről, illetve érdemben tárgyalhatta volna az alaptörvény alkotmányosságára vonatkozó népszavazási kezdeményezést is. Mindkét esetben meghátrált, holott mindkét döntést könnyebb lett volna levezetni a történelmi alkotmányból, mint a bírók nyugdíjkorhatárára vonatkozót.

A „történelmi alkotmány” néven emlegetett jogszabálycsokorban szinte mindenre találni passzust. Például arra is, hogy Erdély egyesül Magyarországgal, meg arra, hogy a magyar nemzet királyválasztási joga csak a Habsburg-ház kihalása után lép életbe. De tény, hogy tulajdonhoz való jog alapjogi leértékelése – ami a jelenlegi alaptörvényben kézzelfogható –kifejezetten ellentétes a történelmi alkotmány betűjével és szemléletével. Mint ahogy az is, ha a kormány „alkotmányosan” és visszafordíthatatlanul felülhelyezi magát az alkotmányosságon, még ha csak egy alkotmányozási aktus erejéig is. Ahogy a vonatkozó lexikonszócikk írja: „a történelmi alkotmány normája szerint az állam a személyes és közösségi életet szolgáló struktúraként kell működjön, amely felelősségre vonható és elszámoltatható” – például egy olyan Alkotmánybíróság által, amelyet nem a kormány rángat madzagon.

Az alkotmánypótló fércmű első ízben feslett föl nyilvánosan: kiderült, hogy a végrehajtó hatalomnak a bírói hatalommal szembeni önkénye akkor is alkotmánysértő, ha belefogalmazzák az alaptörvénybe. Nagy kár, hogy erre az alkotmányőrök nem jöttek rá időben – akkor, amikor még az alkotmányos demokrácia (és nem a személyes tekintélyük) sértetlensége volt a tét.