Talán soha annyira ellentmondásos személyiség nem irányította még a magyar gazdaságpolitikát, mint Matolcsy György. A nemzetgazdasági miniszter tevékenységének megítélése – finoman szólva is – vegyes képet mutat. Mindazonáltal a kritikaözön ellenére azt láthatjuk, hogy Orbán Viktor rendre kiáll minisztere mellett, s hiába vizionálta már oly sokszor a sajtó, nem távolította el tisztségéből. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a Matolcsy által folytatott gazdaságpolitika nagyon is közel esik Orbán elképzeléseihez, vagyis közelebb járunk az igazsághoz, ha a „matolcsyzmust” az „orbánizmus” gazdaságpolitikai leképeződésének tekintjük. Nem azt állítjuk, hogy Matolcsy ne lenne autonóm politikai szereplő, csupán azt hangsúlyozzuk, hogy a nemzetgazdasági miniszter és a miniszterelnök közötti igen erős kötőerő a hasonló gondolkodás és az elméleti kiindulópontok azonosságából ered. Amikor pedig a „Matolcsy-jelenséget” szeretnénk értelmezni, akkor pont ezekre az elméleti alapvetésekre kell fókuszálnunk.

A legtöbb támadás azért éri Matolcsy Györgyöt, mert gazdaságpolitikája tele van improvizatív elemekkel, amik kiszámíthatatlan keretet teremtenek a gazdaság szereplőinek. Ez azért komoly probléma, mert a kiszámíthatatlanság válságtól mentes időszakban is komoly versenyhátrányt eredményezhet, de ilyen mélységű krízis idején egyenesen a gazdaság halálát jelentheti.

Mindezek ellenére a második Orbán-kormány gazdaságpolitikája a stratégiai célok szempontjából igenis konzisztensnek tekinthető. Ezt a látszólagos ellentmondást a következőképpen lehet feloldani: kormányváltáskor a legfőbb cél egy neokeynesiánus gazdaságpolitika elindítása volt, ami a fiskális stimulusokkal történő növekedésösztönzésre épült volna, csakhogy az EU nem engedélyezte a deficit elengedését, így az eredeti cél megvalósításához egyetlen eszköz maradt: az improvizatív bevételnövelő intézkedéssorozat. Vagyis a célkitűzések nagy állandóságot mutatnak, de a külső környezet romlása, a gazdaságélénkítés miatt kieső bevételek (adókiengedés) és a hiányplafon együttesen rákényszerítették Matolcsyt a bizonytalanságot növelő eszközök alkalmazására.

Továbbá fontos kiemelni, hogy a keynesiánus gazdaságfilozófia egyáltalán nem új keletű elem Matolcsy gondolatvilágában, hiszen már egy, a kilencvenes években megjelentetett kötetben is Keynest méltatta. Ráadásul a konkrét gazdaságpolitikai eszközrendszer is (pl. egykulcsos szja, családi adókedvezmény, Kárpát-medencei gazdasági övezet) már 2005-ben körvonalazódott a Fidesz gazdasági konzultációjának eredményeit összegző kiadványban. Viszont ebben a dokumentumban olyan célkitűzések is hangsúlyos szerepet kaptak, amik nem képezik a jelenlegi gazdaságpolitika részét, vagy épp szöges ellentétben állnak vele.

Orbán Viktor az utóbbi két évben számos alkalommal megfogalmazta a Nyugat hanyatlását feltételező világszemléletét, amelybe a gazdaságpolitikában is testet öltő keleti fordulat tökéletesen illeszkedik. Az orbáni koncepcióban a mostani válság olyan, mélystruktúrában rejlő problémáknak köszönhető, amelyek az egész nyugati világ elhúzódó recessziójával fenyegetnek. Ebben a helyzetben az Orbán-Matolcsy szemlélet szerint nincs más lehetőségünk, mint új gazdasági szövetségek keresése a keleti partnereinkkel. Itt azonban nem arról van szó csupán, hogy a kormány keleti befektetőket próbál szerezni a nemzetgazdaságnak, hanem egyenesen ezeket az olcsó munkaerőre építő gazdaságokat tekinti példának, ahol az állam közel sem nyugati értelemben aktív, hanem az alapvető piaci folyamatokba avatkozik bele. Önmagában a piac és az állam viszonyának újraértelmezése egyáltalán nem az ördögtől való, hiszen – ahogy korábban írtuk – erről a kérdésről Nyugaton is komoly diskurzus folyik, és beleillik a keynesi filozófiába, azonban például a kínai típusú államkapitalizmus etalonnak tekintése eme diskurzus félreértéséről árulkodik.

A legtöbb embernek az unortodox gazdaságpolitika hallatán a jogbiztonsággal gyakran nehezen összeegyeztethető intézkedések jutnak eszébe. Az unortodoxia alatt azonban ennél többet értek: olyan fókuszeltolódásokat, amelyek a válság hatására következtek be a gazdaság- és társadalomelméletekben, s szerves részévé váltak Matolcsy szemléletmódjának is.

Az első ilyen elem az állam szerepének újraértelmezése. A kormány „hard government” felfogása a hangsúlyt a piacról az államra helyezi át, mert egyedül az államot tartja képesnek a piaci kudarcok korrigálására. Ennek megfelelően a jelenlegi gazdasági kormányzat arra törekszik, hogy az állami szerepvállalás kiterjesztésével aktív piaci szereplőként is érvényt szerezzen saját gazdaságpolitikai iránymutatásainak, mérsékelve a piac tökéletlenségét.

A második tényező a kreativitás középpontba állítása. A kreatív gondolkodáson Matolcsy szerint a „nemzetek sorsa” múlik, ugyanis ez az új megoldások forrása, amelyek megtalálása az egyetlen lehetőség a válságból való kilábalásra. Az újszerű megközelítésmód igénye, ha úgy tetszik, az unortodoxia, az egész kormányzást alapjaiban határozza meg: a társadalompolitikára éppúgy kiterjed, mint a gazdaságpolitikára. De nem csupán a kormányzati szintet hatja át az a feltételezés, hogy a globális és a nemzeti kihívásokra egyaránt a kreativitás segítségével adhatunk választ, hanem a kormánypártok holdudvarát is. Nemrég épp a Századvég igazgatója, Lánczi András fogalmazta meg az unortodoxia szükségességét a Hvg.hu-nak adott interjújában: „Azért várom az eredményeit ennek a kormánypolitikának, mert az biztos, hogy a régi eszközök ma már hatástalanok. Európában is. Csak a kreativitásnak van esélye.”

A harmadik meghatározó elem a Nyugat feltételezett hanyatlásából fakadó törekvés a sajátos magyar útmegtalálására, amiben a magyar „néplélek” minden összetevője ki tud teljesedni. Itt megint visszatér a magyar társadalom évszázados dilemmája: Nyugatról vagy Keletről próbáljunk mintákat adaptálni, avagy alakítsunk ki saját modelleket? Matolcsy erre csattanós választ ad Miért marad le Európa? című írásában: „ha csak Európát követjük, akkor biztosan lemaradunk a globális versenyben”.

Végül a negyedik tényező a „jólét” és a jóllét” fogalmainak szétválasztása, ami megmagyarázza, hogy az eddigi gyakorlattal szemben a Fidesz a makrogazdaság menedzselésén túl miért törekszik a társadalom „megújítására” is. A „jólét” ugyanis az egyén jövedelemszintjének függvénye, főként gazdaságpolitikai kérdés, viszont a „jóllét”, amit a munkakörnyezet, a társas kapcsolatok, valamint a fizikális állapotunk határoz meg, túlmutat az elosztási kérdéseken.

Kétségtelen, hogy a matolcsyzmus bizonyos értelemben egy gazdaságpolitikai „kísérletnek” tekinthető, ami természetes módon éles reakciókat vált ki. A probléma az, hogy ezek a reakciók a magyar hagyomány „fogságában” születnek, nélkülözik a megismerés igényét, és kimerülnek abban, hogy megvitatásra alkalmatlannak nyilvánítanak minden olyan kezdeményezést, amely valamilyen formában a hagyomány megtörésére irányul. A magyar vitakultúrának pedig ezen a ponton van igazi lemaradása, hiszen Nyugaton éppen azért érlelődhetnek ki igazi megoldások, mert bármi vita tárgyává tehető.

A matolcsyzmus és tágabb értelemben az egész orbáni politika arról szól tehát, hogy lehetséges-e a hagyományokkal szemben kormányozni, hiszen az „ország újjászervezésének” projektje, a régi problémák új megközelítése mind-mind a hagyományok megtörésére irányul. Némileg paradox módon, de a történelmileg rögzült rossz gyakorlatok és zsigeri reakciók felülírásának tekintetében a második Orbán-kormány épp a Nyugat felé igyekszik közelíteni az országot. Igaz ezt a törekvést aligha tekinthetjük világos és konzisztens folyamatnak, hiszen ellentmondások sokasága övezi, ami megfelelő táptalajt biztosít azon ellenzéki kritikáknak, amelyek szerint Magyarország és a Nyugat között nem, hogy csökkent, hanem nőtt a távolság az elmúlt két évben.

Csery Péter, Méltányosság Politikaelemző Központ