Nem hiszünk Istenben, nem vagyunk vallásosak, nem a kegyhely miatt mentünk Csíksomlyóra.

Mentünk a hegyek miatt, a rozskenyér, a házi vaj, a parasztcsorba, a churutos ángádzsábur leves, a csíki sör, a köménypálinka és az orda miatt, mentünk a sajátosan szóló nyelv, s mentünk az ott élő székely barátaink miatt.

A Kissomlyó-hegy alatt, a panzió teraszán poharazgattunk, s próbáltuk kisilabizálni a Jézus-hágót díszítő, méteres kövekből összeállított feliratot. De nem nagyon sikerült. Valami jézusos dolog lesz, ennyit vettünk ki belőle csak, persze, mi más is lehetne, a churut receptje nem lehet. Majd megjött egy csíkszeredai barátunk, vele a teraszra megint kiültünk, rendeltünk sört, bámultuk a Hargitát, én meg közben meséltem neki ezt-azt Magyarországról. Csíki barátunk két éve nem járt az anyaországban, volt mit mesélnem. Elmondtam az asszonyt, akiről a Kétfejű veréb rovatban múlt héten írtam. Hogy ötvenhét évesen, özvegyen, betegen ellátás nélkül maradt. Munkahelyéről kirúgták, rokkantnyugdíját elvették, gerince tönkrement, állni, ülni nem tud, térdelni és feküdni csak. Ma Magyarországon nemzetáruló, aki az ország dolgában panaszkodni mer. A rendszer fanatikus hívei még azt is kétségbe vonják, hogy ez a rokkant asszony létezik. Nem állítom, hogy csíki barátunk meglepődött, látott már ő cifra dolgokat. De azért csóválta a fejét. Nincs Isten, megállapodtunk ebben ott Csíksomlyón, nem messze Szűz Mária híres szobrától. Nincsen, bármilyen szépen beszélnek róla magyarul. Úgyhogy föl kellett menni azután a hegyre, megnézni közelről, hogy mi az, amit Isten dolgában a Kissomlyó üzen. Mi az a mondat, amit nem tudok kibetűzni. De a hágó aljában találtunk egy másik feliratot is, egy kőoszlopba vésték 1878-ban. Ez állt rajta: „Jézus! Arcod vére hulla az olajfák hegyi útra, hogy a kies táborhegyen újra színed dicsfényt vegyen. Áld meg földi izzadásunk, add az égben színed látnunk. Állítatá főtisztelendő csíktusnádi Imets Jákó csíksomlyói igazgató”. Milyen szép ez a nyelv. Ez a legszebb dolog nekem Erdélyben, ez a gyönyörű magyar nyelv.

Ott álltam hát e kőoszlop mellett, mikor jelzett az okostelefonom, hogy jött egy e-mailem.

Gondolkodtam, elolvassam-e. Vetekszik-e az e-mail nyelvének szépsége Imets Jákó fohászával. Végül csak megnyitottam a levelet, s egy számomra ismeretlen nevű embertől ezt az üzenetet olvastam: „Szerintem a hölgy létezik, és Ön igenis tudott segíteni, hogy a hozzám hasonlók – akik valószínűleg taxira többet költenek havonta, mint a hölgy rokkantnyugdíja – észrevegyék a rászorulókat, és tegyenek értük. Szeretném a hölgy elvett rokkantnyugdíját ezentúl az állam (adófizetők) helyett magam fizetni, mindaddig, amíg azt felül nem vizsgálják, vissza nem adják. Kérem, segítsen közvetíteni, hogy ismeretlenül indíthassam a havi rendszeres átutalást.”

Elolvastam még egyszer, s még egyszer, s harmadszor is. Azután bámultam föl a hegyre, s nem tudtam megszólalni. Kérdezte a mátkám riadtan, hogy mi történt. Semmi, dünnyögtem, nincs Isten. Aztán fölnéztem, s láttam, már közel vagyok, hogy a hegyen azt a feliratot, amit nem láttam rendesen odalentről, értelmezni tudjam végre. Már nem sokat kell mennem addig, igazán nem sokat, hogy lássam.