„Akik elfelejtik a múltat, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt!” George Santayana amerikai filozófus, történész (1863–1952)

1919–20 fordulóján végbement valami tragikus folyamat a magyar történelemben: a forradalmak, ellenforradalmak felfordulása után nem következett be a szükséges társadalmi-gazdasági fordulat, mert a történelmi uralkodó osztály, vagyis az „úri” osztály restaurálta politikai hatalmát. E restaurációhoz egy erősen konzervatív, tekintélyelvű, hatalomkoncentrációra épülő rezsimre volt szükség, és ehhez találták meg Horthyban, a XIX. századból „itt felejtett” dzsentriben a megfelelő figurát. Így aztán törvényszerű, hogy elmaradt a két világháború között a földreform, és ez önmagában is tragikus következményekkel járt: a társadalmi-gazdasági modernizáció lefékeződött. Mindezt tetézte Trianon tragédiája, de főként az, hogy erre a válasz nem a modernizáció felerősítése, hanem a revízió ábrándja volt. A revíziós törekvések mögött viszont nem állt megfelelő politikai-katonai erő, éspedig éppen a modernizáció lefékeződése miatt. Amikor pedig lehetőség nyílt a részleges revízióra, olyan erőkhöz kötöttük az ország szekerét, amely erők csakis pusztulásba vezethették.

A két világháború között a felsőoktatásban részesülők 60%-a volt földbirtokos-csemete, a munkás- és parasztszármazásúak viszont nem érték el az egy százalékot sem. Önmagában is anakronizmus volt az avítt földesúri-dzsentri osztály politikai dominanciája, és látnunk kell, hogy a dzsentroizálódás áthatotta eme osztály legkülönbözőbb rétegeit. A „beugrom a nagybőgőbe” mentalitás, a külsőségekben is megnyilvánuló feudális maradványok, az úr-szolga viszony, a cselédvilág nem tette vonzóvá ezt a korszakot a világ fejlettebb részein, de az értelmiség körében itthon sem.

Természetesen voltak a kornak eredményei is, ami esetenként tehetséges politikusoknak volt köszönhető, hiszen az „úri osztály” is kitermelt tehetségeket. Első helyre kell tennem Klebelsberg Kunót, aki kultuszminiszterként (1922–31) az ország akkori erőforrásait jóval meghaladó mértékben építette-fejlesztette az oktatásügyet, a falusi kisiskolák hálózatától kezdve a felsőoktatásig bezárólag. A másik kiemelkedő eredmény Bethlen István (1921–31) pénzügyi stabilizációja volt, az értékálló pengő megteremtése 1928-ra. Sajnos a modernizáció monetáris feltételének megléte nem eredményezett önmagában sikeres reálgazdasági modernizációt is.

Az infrastruktúra terén a falvak villamosítását lehet kiemelni, ami az 1920-as évek végétől kapott nagy lendületet. A gazdaságban voltak modern enklávék, néhány világpiacra orientált nagyvállalat, mint a Ganz, a Tungsram, de nem ezek határozták meg a gazdaság általános fejlettségét; és enklávévoltukból következően nem is voltak képesek magukkal húzni a gazdaság többi szektorát. Különösen az agrármodernizáció elmaradása, az olcsó agrármunkaerő falun rekedése gátolta a gazdaság többi ágának és főként az ipari szektornak az általános fejlődését.

1920–40 között a magyar gazdaság évi növekedési átlaga 1%, ami a világgazdaság bővülésének a fele csupán. 1900-ban a munkaképes lakosság 57%-a dolgozott a mezőgazdaságban, 1940-ben még mindig 51%-a. Ebből is láthatjuk, milyen vontatott volt az iparosodás folyamata. Ne feledjük, ez az arány Nagy-Britanniában már 1800-ban 25%! Az 1920-as, 30-as években ment végbe például Skandinávia beemelkedése a fejlettek szigetére, hozzájuk képest mi végig leszakadóban voltunk. Különösen az olcsó agrármunkaerő vidéken rekedése volt tragikus hatású: taszította a gépesítési, modernizációs törekvéseket ebben az ágazatban.

Nem vonatkoztathatunk el a Horthy-rendszer bukásának körülményeitől! Hogyan lehet megítélni azt a politikát, amely a náci Németország mellett kötelezi el magát, bármit is remél ettől a politikától? Ha például összehasonlítjuk őt például Francisco Francóval, akinek pedig jóval több hálát illett volna lerónia Hitlernek és Mussolininak, látjuk a nyilvánvaló kontrasztot.

Horthy nem volt fasiszta. Hogy tömeggyilkos lett volna? Felelőssége a háborús katasztrófáért, valamint a hazai zsidóság tragédiájáért nem tagadható. Sokan azzal mentegetik, hogy egyik sem róható föl az ő akarataként: nem lehet azzal vádolni, hogy ki akarta volna irtani a zsidóságot, vagy hogy tudatosan küldte pusztulásba a magyar honvédeket. De a végeredmény ez lett! A budapesti zsidóság deportálásának leállítására már több százezer vidéki zsidó deportálása után került sor. Hogy ezért őt semmilyen felelősség nem terheli? Ez abszurd állítás. A visszacsatolt területeken elkövetett atrocitásokról is beszélnünk kell! Horthyt mint államfőt minden nemzetellenes bűnért (a zsidóüldözés is ebbe a kategóriába tartozik!) felelősség terheli 1920. március 1.–1944. október 15. között.

Horthy és az ország szerencsétlensége, hogy abban a történelmi pillanatban egy XIX. századból itt ragadt, korlátolt dzsentri kerül kapcsolatba olyan ízig-vérig XX. századi szörnyeteg bűnözőkkel, mint Hitler. És el lehet-e választani valakinek a politikai tevékenységét írói-művészi pályájától? „Enyhébb esetben” talán igen. Nyirő József a második bécsi döntés (1940. aug. 31.) után a magyar parlament tagja lett. Szerkesztette a Magyar Erő c. szélsőjobboldali lapot, és más hasonló orgánumokban is írogatott. Az „írogatás” még csak-csak, hiszen Kosztolányi és Szabó Lőrinc is írogatott szélsőjobb lapokban a 30-as években.

Teleki Pál első miniszterelnöksége idején (1920–21) hozták az első, zsidókat diszkrimináló törvényt, a numerus clausust. De öngyilkossága, illetve Horthyhoz írt búcsúlevele szinte „jóváteszi” élete, politikai tevékenysége eme korábbi botlását vagy inkább bűnét. Bajcsy-Zsilinszky a szélsőjobbtól és a gyilkosságtól (Áchim András megölése) jutott el az antifasiszta ellenállásig. Itt a történelmi személyiség életútjának iránya is nagyon fontos! Vannak tehát határok és irányok, amelyek figyelembevételével elválaszthatjuk a politikai tevékenységet a tudósi vagy művészi teljesítménytől. Csakhogy Nyirőnél az irány a döntő!

1944. október 15-e után minden jóérzésű politikus távozott a magyar parlamentből, Nyirő nem. Követte a nyilas parlamentet Sopronba, „velük” távozott Nyugatra. Kövér László valamit nem ért meg: Romániában nem egy ember végső tisztességének megadása jelenti a problémát, hanem egy önmagát kompromittált író szerecsenmosdatása. A román reagálás ezért nem tekinthető barbárnak. Arra jó volt ez az ügy, hogy szítsa a feszültséget a két ország között.

Van valami elszomorító eme jelenségek mögött: a magyar politikai osztály, sőt a magyar értelmiség egy részének múltba révedése, hamis történelmi tudata. Nagyon elhibázott lenne, ha a jövő nemzedéke elé Horthyt, Nyirő Józsefet állítanánk ilyen példaként. Van épp elég követendő életmű a magyar történelemben (elvégre bővelkedett tragikus, emberpróbáló fordulatokban), hogy ki lehessen közülük választani megfelelő erkölcsi érzékkel a valóban arra méltóakat.

A szerző közgazdász