A kabinet vidékfejlesztési koncepciójában valóban átfogó fejlesztést jelölt meg e kör megsegítésére, ami konkrétan tavaly egymilliárd forintot, az idén másfelet jelentett megpályázható összegként (beleértve tanyagondnoki hálózatot, térségi fejlesztéseket, meg az energiaellátás korszerűsítését is), jövőre lehet talán ez akár kétmilliárd is. Az idei összeg mindenesetre szép summa, már öt olyan, ügyvédi irodákkal megkötött keretszerződés is kijön belőle, amelyet másfél hónapja kötött a tanyák sorsáért felelős agrártárca „vagyonnyilvántartás jogi rendezésére”, bár a pesti BKV-utastájékoztatás fejlesztésére szánt támogatás 6,7 milliárdja mellett azért eltörpül. A Fidesz ügyben illetékes képviselője viszont azon örvendezik, hogy az elmúlt években csaknem harmadával nőtt, s immár háromszázezres a tanyasi népesség. Népszerű ez az életforma.

Ilyenkor szokták mondani, hallgatni bölcsebb lett volna. A magyar tanyavilágban az utolsó érzékelhető fejlesztés a 60-as, 70-es években történt, amikor a hazai „szórt kistérségi-külterületi ingatlanokat” 65-70 százalékban bekötötték a villamos rendszerbe, utakat építettek, szervezettebbé tették az iskolai, orvosi és közigazgatási ellátásokat. Néhány éve az MTA Regionális Kutatások Központjában készült felmérés összegzése szerint az akkor végrehajtott modernizáció mai (értsd: öt évvel ezelőtti) értéken számolva meghaladná a háromezermilliárd forintot – ehhez kell mérni az idei másfelet.

És a helyzethez. A tanyák ötödéhez nem vezet épített út, a tömegközlekedés elérése átlagosan több mint 2,5 kilométeres túrával egyenlő. A tanyasiak száma megnőtt, ám ez távolról sem olyan üdvös folyamat, mintsem azt a kormányzati politikus láttatni szeretné. A legutóbbi időkben tanyákra költözöttek nagy része félig sem romantikából vagy új életformát keresve költözött az Alföldre vagy a Dél-Dunántúlra, hanem mert a bank kirántotta alóla a lakását, vagy képtelen volt a közműszámlákat fizetni. Ami az utóbbiakat illeti, a negyven évvel ezelőtti korszerűsítés sok helyen ma már inkább csak látványelem: a „művek” emberei számlatartozás miatt lezárták azokat is, rendezésükre pedig a ház körüli gazdálkodásból semmi esély. Munkahely pedig alig van. Piaci szakemberek a hazai áruforgalomban legfeljebb egy-két százalékra teszik az úgynevezett „tanyasi termékek” valódi arányát.

Az ezeket a viszonyokat a maguk valóságában fel sem fogó politikai-gazdasági elit hosszú évek óta romantikus naivitással közelít a tanyavilághoz. Ahol ők többnyire megfordulnak – a gyönyörűen kiépített, városias luxussal ellátott, sokszor inkább üdülőként vagy hobbicentrumként működő külterületi ingatlanok világa – nagyon messze esik attól a valóságos mélynyomortól, kiszolgáltatottságtól, amely a tanyán élők legalább felét ma igenis jellemzi. Számukra minden fillér segítség számít ugyan, de ezt a másfél milliárdot inkább csendben megpályáztatva, lesunyt szemmel kellene eljuttatni nekik. Alamizsnának is kevés.