El-elgondolkodtam, mit érhet majd kézügyessége 5-10 év múlva? Azok az érvek jutottak eszembe, amelyekkel a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke a kormány egyik tervezett intézkedése, a tankötelezettség lecsökkentésének szándéka mellet érvelt. A szakemberképzés felelősségének a terhe a kamarák vállát is nyomja.

Mi is történt és mi nem az elmúlt húsz esztendőben ezen a téren? Röviden összefoglalva csak annyi, hogy az általános iskolákban továbbra sincs gyakorlati oktatás, nem került helyére a gyerekek manuális készségének fejlesztése. Az ipari szerkezetváltással együtt felszámolódott a szakmunkásképzés. Lényegében megszűnt egy iskolatípus.

A szakképzést a szakközépiskolák 10. évfolyamát követő évekre, valamint a szakiskolákra korlátozták, az intézményeket centralizálták. Az iskolarendszerű képzésen belül a gazdasági kamarák – többek között – a képzés tartalmi követelményeinek kidolgozását, folyamatos karbantartását, a vizsgáztatást, a versenyek szervezését kapták feladatul. A munkaügyi és az oktatási kormányzat közösen tett erőfeszítéseket arra, hogy a vállalkozókat érdekeltté tegye a tanulók foglalkoztatásában, a fiatalok szakképesítésének megszerzésében. Ennek ellenére a hiányszakmákban továbbra is keresleti piac van. Szakképzett munkaerő nélkül kénytelenek a beruházók átvállalni a szakma elsajátíttatásának a feladatát. Így történt ez Kecskeméten, Hatvanban és az ország számos más vidékén is, ahová új gyárat telepítettek.

A vállalkozások jelentős hányada ma nem képes arra, hogy szűkös anyagi forrásaiból a képzés nehéz feladatát is magára vállalja. Hiába a kedvezmény, ha nincs miből igénybe venni azokat. Ma már legendaként emlegetik a családok, amikor még elérhetők voltak a háztartási szolgáltatások: volt cipész, szabómester, esernyős, lakatos, asztalos, tévé- és rádiószerelő… De említhetnénk, mondjuk, az építőipar egykori hazai színvonalát is, amikor még minden faluban volt kőműves, ács, bádogos, víz- és fűtésszerelő, mindenhez értő lakatosmester.

Igazi mesterember.

Ám az ilyen sokak számára egyrészt megfizethetetlen lett,másrészt lámpással sem találni igazán hozzáértőt.

Gyermekeim otthonteremtésbe kezdtek. A kőműves azonban tőlük kérdezte, mit hogyan tegyen, s ha hibázott, azzal védekezett: úgy van jól, ahogy van, különben is megkérdezte, hogyan kéri a „kedves megrendelő”. Így azután a szakmunkákat a piacon is jól megfizetett, gyakorta külföldön dolgozó és az itthoni szabadságból elvett időben „maszekoló” mesterekkel vagyunk kénytelenek elvégeztetni, ha azt akarjuk, hogy ne Kőműves Kelemen építse a házunk falát. A hozzáértő mesterek neve szájról szájra jár. Zömében olyan negyvenesek, ötvenesek ők, akik még az „átkosban”, az időközben megszűnt szakképző iskolákban alapozták meg tudásukat. Ezért tudnak váltani, képesek a legkorszerűbb anyagokat, technológiát alkalmazni és igazodni a piac igényeihez.

Tudom, hogy nem lehet visszafordítani az időt, de talán a jól bevált gyakorlatot át lehetne emelni az új viszonyok közé is. Most, amikor a kormányzat változtat a közoktatási intézmények szerkezetén, a tankötelezettség idején, különösen fontos lenne elgondolkodni azon, hogy a manuális képességek fejlesztését hogyan lehetne visszacsempészni az általánosan alapozó képzésbe. Az általános iskola első osztályától kezdve az ifjú felnőtt korig tartó tanulási időszak teljes vertikumába.

Hogyan lehetne értelmesen benn tartani az iskolarendszerben azokat, akik nem a felsőoktatási intézményekbe készülnek? Hogyan lehetne növelni a szakmák és azok művelőinek a rangját, méltóságát? A kamara elnöke a riporternek nagy általánosságban „külföldről átvehető technikákat” említett, de tulajdonképpen mellébeszélt.

Én azt tartanám jó megoldásnak, ha az elemi technikai készségek a betűvetéssel, az olvasás, számolás értékével azonos rangot nyernének. A tehetség és az érdeklődés nemcsak a verbális mezőnyben teremthetne versenyt és hozhatna sikert a gyerekeknek, hanem a gyakorlati képességek terén is. Így az értékek egyensúlyba kerülhetnének. Az a gyerek, aki jeleskedik a gyakorlati feladatokban, sikerélményhez juthatna. Ez más tárgyak tanulásához is erőt adna, és így az iskolarendszer sem vetné ki magából, vagy kényszerítené vissza a rajtvonalra. A tanítók szemében is növekedne az ilyen gyerekek értéke, s ezzel talán a bánásmód is változhatna.

Meggyőződésem, hogy a leszakadás, az egyenlőtlenségek forrása a kisgyermekkor. A család szerepét semmi nem pótolja, de segíteni lehet abban, hogy bizalmuk és hitük gyermekeikben ne törjön meg, hogy társaivá váljanak a gyermekintézményeknek a nehézségek leküzdésében, és partnerként, ne pedig ellenségként viseltessenek egymás iránt.

Egy élet tapasztalataival a hátam mögött hiszem: az iskoláknak kulcsszerepük van abban, hogy felismerjék és felismertessék a gyerekekben meglévő értékeket, felébresszék a bennük szunnyadó tehetséget. Ám ezt akkor tudják megtenni, ha egyenrangú szerepet kap valamennyi képesség az alapozó iskolai képzésben. Ha a társadalmi értékrendben is méltó helyre kerülnek a szakemberek, elismertté válik a szaktudás.

Meggyőződésem, hogy nem a tankötelezettség határának a csökkentésével változtathatjuk meg a lemaradók, az iskolai kudarcokkal megbélyegzett és számos körülmény miatt szerencsétlen gyerekek helyzetét, hanem azzal, ha értékükön kezeljük, ha koruknak megfelelő képzésben részesítjük őket. Ha számon kérhető és átlátható követelményeket támasztunk velük szemben, és azok teljesítéséhez megfelelő feltételrendszert, például iskolai környezetet adunk: tanműhelyeket, mestereket, tanárokat, akik nemcsak a tudásukat, hanem a jellemüket is formálhatják.

Egykori munkahelyemen, egy középiskolában, átéltem még fiatal, ám kiváló gyakorlati oktatóink, műszaki tanáraink, mesterembereink búcsúzását a hivatástól, a tanítványoktól, a tanműhelyektől. Még „csak” a 23. órában vagyunk, egyikük-másikuk még visszahívható volna.

A szerző tanár