– Hogy kezdődött?

– Micsoda?

– Hát a… a baj. Hogy kezdődött? Mikor? Hol? – kérdezte Goldner Géza, aki akkor, 1905 késő őszén az abbáziai Hotel Varanska névre hallgató szanatórium tulajdonosa, igazgatója, főorvosa volt.

Romlaky Zalán megvonta a vállát.

–Hogy kezdődött? Úgy, hogy egyszer csak vért hánytam. Sok vért. Sok-sok sűrű, fekete, habos vért. Augusztusban. Lellén.

– Lellén?

– Lellén.

– Lellén? Csak nem kaposvári a szerkesztő úr?

Zalán egy kicsit meglepődött. Nem nagyon, mert az már nem volt szokása, De egy kicsit.

Romlaky Zalán akkor már harmadik napja volt a Varanska lakója. Előtte pár hetet Budakeszin töltött, az Erzsébet Szanatóriumban. Oda pedig egyenesen Lelléről került, ahol a családja nyaralt.

Mert azon a nyáron, 1905 nyarán ott nyaraltak, Lellén; Romlaky Zalán harmincöt éves hírlapíró, felesége, Gojszi és négy gyermekük, csökkenő sorrendben: Dezső, Lajcsika, Böske és Anna. No meg velük tartott Emma, a cseléd.

Zalán húgával, Borcsával, annak férjével és Ákos nevezetű kamasz fiával osztották meg a bérleményt. Borcsáék Kaposváron éltek, a papát, Szarvady Józsefet a cukorgyárban becsülték meg mint jó főmérnököt. Nem volt véletlen, hogy éppen Lellén időztek. A kaposváriak Lellére jártak; oda vitt az út, oda a vonat Kaposvárról Lellére. Ott nyaraltak évek óta, igaz, épp előző évben megpróbálkoztak Fonyóddal, de végül Lellénél maradtak, az vált be nekik.

Hiába, a kaposvárinak nyáron ott a helye Lellén.

– Csak mert én is kaposvári vagyok – mondta Goldner doktor –, és mi is oda jártunk Lellére mindig.

– Kaposváron a húgom lakik, én pesti lennék, vagyis hát az se, én nem vagyok már se pesti, se vidéki, magam se tudom már, kiféle, miféle vagyok, nem is nagyon érdekel, őszintén szólva – legyintett Romlaky Zalán.

– És Lellén hol időztek, ha szabad kérdeznem. Zalán ránézett az orvosra. Először érezte meg azt, ami a következő hónapokban meghatározó élménye lesz: ezt a doktort egyáltalán nem, ezt a doktort sem érdekli az ő nyavalyája. Még mielőtt megvizsgálta volna őt, már le is mondott arról, hogy bármit is segítsen; sem tehetsége, sem eszköze, sem kedve nincsen ahhoz. Őt csak az az öt forint érdekli, amit a vizsgálat után átnyújt neki, no meg az, hogy nem akad-e valami közös ismerősük Lellén.

– A Kis utca 114. szám alatt. Özvegy Simon Ignácné házában. De hát tudja, én csak hétvégére mentem le, különben Pesten marasztott a dolgom, tudja, doktor úr, hogy van ez – mondta Zalán megadón.

Mert akkoriban ez így volt; a dolgozó férfiak csak szombat délutánonként csatlakoztak a nyaraló famíliákhoz, s vasárnap este már mentek is a forró, poros városba, városokba vissza. Romlaky Zalán ennek a nyárnak, ennek is nagy részét magányosan töltötte Pesten, s bizony ez csak még jobban ráébresztette arra, hogy ő soha meggyökerezni ott nem tudott, ő lelke mélyén mindig csak maradt az, akinek született: vidéki, erdélyi és – nem utolsósorban – keresztény.

Az akkor harmincéves Gojszi jobbadán egyedül vitte a lellei házat a négy gyerekkel, sokat idegeskedett emiatt, emiatt is.

Július elején lőtte magát mellen Zalán kollégája, atyai barátja, Bródy Sándor. Az esemény megviselte Zalánt is, Gojszit is. Zalán istenként nézett fel Bródyra, egyként csudálta és irigyelte sikerei, szépsége, büszkesége, ereje és zsidósága miatt. Ha már az a hatalmas ember is meginog, hát akkor mi lesz ővele? Gojszi persze nem értett semmit, csak érzett, csak azt érezte, hogy kezd bajos lenni a világ. Heltai két lányát is kórházba vitték. Hát mi van itt? Januárban megbukott a Szabadelvű Párt. Júniusban valami darabontkormány alakult. Akit mindenki gyűlöl. De Vészi nem. Vészivel viszont Zalán összekülönbözött. Pedig ő mindent Vészinek köszönhetett. Ő hívta a Pesti, majd a Budapesti Naplóhoz. Ő küldte ki Münchenbe. Ő vezette bele Pestbe. Őnála ismerkedtek meg, ő volt esküvői tanújuk. És most Zalán azt mondja Vészire: áruló. Meg hogy zsidó. Hát ki nem az? Ki érti ezt az egészet? Szörnyű hírek jöttek Oroszországból is, zavargások, pogromok. Pesten is egyre gyakrabban bukkantak föl idegen, bárdolatlan, keleti zsidók, akik nem beszéltek semmiféle nyelvet, leszámítva a jiddist, az oroszt, a lengyelt, az ukránt, a hébert, a németet és a franciát.

De hát persze nyaralni azért kellett, ott volt a négy gyerek, ott a Balaton, ami olyan sekély volt, hogy mire hasig ért az ember, elfáradott, és caplathatott vissza, kifelé.

Ráadásul Zalán is mind többet, mind gyakrabban és mind csúnyábban köhögött. Már tavasz óta köhögött. Hiába, hogy a nap jól sütött, hiába, hogy jó volt a koszt, hiába, hogy szépen telt a nyár; baljós előjelek terhelték meg azt, önlövés, betegség, furcsa, idegen, addig még sose volt dolgok. És Zalán is köhögött, köhögött, csúnyán, konokul köhögött, hiába veregette a hátát Gojszi, kuci-kuci, hiába, csak köhögött. Így köhögött azon a délutánon is, kinn a lellei verandán Zalán, Gojszi megveregette a hátát, kuci-kuci, de csak köhögött Zalán, csak köhögött, és egyszer csak sűrű, vastag sugárban ömleni kezdett szájából a vér.

– Így kezdődött – mondta két hónappal később Zalán a Varanska orvosának, és nem tette hozzá, hisz nem tudhatta, csak sejtette, érezte, hogy így kezdődött az ő életének vége, és így kezdődött a század is, az a szomorú, szerencsétlen század, amelyben minden véget ért, csak az nem, csak a század nem, ez a szomorú, szerencsétlen század nem ért véget, csak ez a mindent szétrohasztó, bevérző, elpusztító század tart azóta is.

Így kezdődött.