Most nem szabadna engednünk az európai lustaságnak, amely a periféria – sokszor túlhiszterizált – történelmi szempontból epizódnyi válságára hivatkozik, csak hogy elmenekülhessen a valóság elől: egyetlen út vezet a jövőbe, ha a második világháború után kialakult európai jóléti államot nem trancsírozzuk vissza a politikai nemzetállamok Prokrusztészágyába, hanem új formában uniós szintre segítjük.

FORRÁS: NASA

Kettős válság alakult ki a XXI. század első évtizedére Európában, amelynek egyik ága gazdasági-pénzügyi, a másik az unió és az európai liberális parlamenti demokráciát országonként eltérő mértékben érintő intézményi válság. A kettő szorosan egybefonódik, mindkettőnek végső oka a világgazdaság globális átalakulása. Nagy kár, hogy az IMF vezetőjének gondola tait holmi ágykalandok elsodorták. Dominique Strauss-Kahn szerint „a háború utáni demokrácia sikere a termelés és az újraelosztás állam által szabályozott egyensúlyán alapult. A globalizációval ez az egyensúlyi helyzet felborult. A tőke mobillá vált: a termelés átlépte a nemzeti határokat, s így az állami újraelosztás hatáskörén kívülre került… A növekedés ellenkezik az újraelosztással, a jótékony körből ördögi kör lesz.” Erős érv Strauss-Kahn látképe mellett, hogy a világgazdaság az 1970-es évek óta majdnem a négyszeresére nőtt, a termelésnek, fogyasztásnak és munkamegosztásnak ezzel járó térbeli robbanása szétfeszítette a nemzetgazdaságokat, erodálva egyben az európai jóléti államot s vele a liberális parlamentarizmust. Az európai gazdaságra a legnagyobb csapást a világ munkamegosztásának átalakulása hozta, hogy a tőke belső logikájának megfelelően az olcsó munkaerő ázsiai tömegtermelése megfojtotta a hagyományos európai ipart.

A kapitalizmus nem politikai berendezkedés, hanem termelési forma, s hogy mennyire eltérő politikai keretek között is termékeny tud lenni, azt éppen a mostani globális átalakulás bizonyítja. Legalább három világgazdasági erőtér sűrűsödik a szemünk előtt: az Egyesült Államok, a BRICS-országok feltörekvői (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) és az Egyesült Európa, már ha valóban megszerveződik. Ez a valódi tét. A tőke-, a termelési és fogyasztási piacok globális összefonódása máris olyan mély, hogy e három csoport szoros együttműködése elkerülhetetlen. Az asztal alatti bokarugdosás már „csak” a részleteket hivatott tisztázni. Az Egyesült Államok külső (kínai) eladósodottsága miatti kompromisszumkényszerét (például az IMF döntésmechanizmusában), a BRICS önszerveződésének ütemét, s azt, hogy az unió képes lesz-e Egyesült Európaként fellépni. Ha nem, végzetesen megkéshet az alkalmazkodással.

Ideje volna tehát a kapitalizmus kilencvenes éveket végigkísérő helyi válságait és a 2008-as általános válságot európai szemmel is nézni. Igazuk van ugyan a libertariánusoknak: a válságok nem a kapitalizmust öntisztító önmagukban veszélyesek igazán, de azzá válnak, ha nem ismerjük fel az eltérő kapitalizmusok politikai „járulékait”. Például azt, hogy Európában is vége egy húsz évig tartó euforikus korszaknak. Samuel P. Huntington nyomán Francis Fukuyama írja le a Nyugat politikai eufóriájának okát: a múlt század végére a liberális demokrácia alapértelmezett politikai berendezkedési formává lett a világban. Mintegy 120 ország – a független államok több mint hatvan százaléka –szabad választásokkal működő demokrácia lett. Nincs ok a tapsra: e „demokratikus sokaság” nem takar egyben minőségében egységes gazdasági erőt, s ami fontosabb: a XXI. század elejére már demokratikus recesszió tapasztalható, ami mögött a 2008-as válságot követő csalódottság áll.

Kétféle csalódottság, az amerikai és az európai, amelyet egyelőre kívülről szemlélnek a nevetésre semmi okot nem látó harmadik feltörekvők.

A pénzügyi válság a Lehman Brothers csődje után az Egyesült Államokból terjedt szét. Abból az országból, amelynek politikai kultúrájában önmagában az egyenlőtlenség sosem okozott igazi csalódottságot, lévén hogy (Fukuyama fogalmaival) az esélyek, nem pedig a kimenetelek egyenlőségét hirdeti. A válság oka az volt, hogy az esélyegyenlőségi rendszert a pénzügyi szektor kijátszotta, s az illuzionista trükk titka 2008–2009-re már nagy tömegek előtt világos lett. Kiderült, hogy a főként a pénzügyi szektor jövedelmei messze nem arányosak a valós gazdasági teljesítménnyel, hogy egy egész amerikai generáció úgy költött magára, hogy az adófizetésből nem vette ki a részét, hogy túlzottan könnyen lehetett hitelhez jutni, s hogy mind a háztartásokban, mind kormányzati szinten elharapózott a túlköltekezés. Túlpörgött a tőke „nagy csele”, amely hitelként ma elfogyaszthatóan előlegezte meg a jövőben elvégzett munkát. Még a legvadabb szabadpiaci libertariánusoknak is rá kellett ébredniük, hogy a piacok önszabályozása tökéletlen. Amerikában megingott a rendszer legfontosabb pillére, a közbizalom, amelynek legitimitását az adja, hogy az emberek úgy gondolják, ha keményen dolgoznak, van esélyük, hogy javítsanak helyzetükön, továbbá hogy a gazdagok a szabályok betartásával lettek azok, amik.

Amerika túl fogja élni ezt a bizalmi döccenőt, amit Európa is átvészelhetett volna, ha az unió nemzeti és nemzetközi pénzügyi szabályozásának kontrollmechanizmusai követik a tőke- és hitelpiac globalizálódását, s ha a politikai elit felismeri: az európai tömegcsalódottság teljesen más, mint az amerikai. A jóléti államok Európájában ugyanis – Fukuyama szavaival – nem az esélyek, hanem a kimenetelek egyenlőségét figyeli a polgár. Nem egyenlő egyéni esélyeket vár, hanem erős állami közszolgáltatásokat, s ha ezek a megszorításokkal veszélybe kerülnek, úgy gondolja, a jóléti állam diszfunkcionális, csalódottságában pedig utcára megy, s ahhoz a populista-demagóg szélsőségeshez csapódik, amelyik azt ígéri, helyreállítja a „rendet”. Nem tehetünk szemrehányást a tiltakozóknak: csak a második világháború után kialakult status quóhoz ragaszkodnak, ahhoz a demokratikus konszenzushoz, amely az unió országaiban a jólétet megalapozta, s ami amerikai szabadpiaci szemmel tekintve maga a megvalósult szocializmus: a jóléti állam.

Bill Clintonnal karöltve Európa blair–schröderi „új baloldala” a kilencvenes években megpróbálta amerikai mintára átcsiszolni ezt a hagyományt, vala mennyit fordítani az „esélyek és kimenetelek” viszonyán, de az európai politikai talapzat megbontása nem járt, nem járhatott átütő sikerrel. Miért?

Az európai jóléti állam a háború után amerikai kormánypénzből (Marshall-segély) és a nemzetiszocializmustól, a szovjet kommunizmustól való politikai-társadalmi félelemből született, a tömegtársadalom, a polgári-liberális demokrácia, valamint a jóléti állam szövetségén alapult. A kereszténydemokrata-szociáldemokrata politikusok által kimunkált formula sikere volt a társadalmi béke. A szociális problémákat ugyanis a liberális reformoknak köszönhetően mély társadalmi megrázkódtatások nélkül lehetett kezelni, s a rendszer a francia–német kézfogással utat nyitott az egységes, békés Európa felé is. (Herfried Münkler német történész egyenesen a Német Szövetségi Köztársaság háború utáni alapító mítoszaként írja le a Nyugat, az Egyesült Államok gazdasági rendjéhez való kötődést. E kohéziós mítosz gazdasági jellegű, társadalmi egyezség, amelynek nyomán a szociális államban mindenki részesül a jólétből. Bonn uniós politikáját még ma is ez a kohéziós mítosz határozza meg, s amikor a németek európai szerepéről gondolkodunk, nem szabadna elfelednünk, hogy a mítoszok ereje sem kimeríthetetlen.)

A jóléti állam teremtette meg az európai tömegtársadalmat is. A múlt század hatvanas-hetvenes éveire – a gazdasági boom következtében – az emberek figyelme a termelésről a fogyasztásra, a létfenntartásról az élet minőségére terelődött.

Ebben oldódtak fel a hagyományos osztályok. A világháborúval gyakorlatilag eltűnt a politikai szélsőjobboldal, s a baloldali tőkeellenes harc bázisának tekintett ipari munkásságot is feloldotta az elérhető jólét. Már nem a munkamegosztásban, hanem a fogyasztásban elfoglalt hely volt az értékmérő. Közben az adórendszer nivelláló újraelosztásával kiépült a közszolgáltatások, az egészségügy, a rendvédelem, a nyugdíjrendszer, az ingyenes oktatás, a munkanélküliség elleni biztosítás hálózata.

Így festett, az európai magintegráció szülőágya, amelyet hamarosan megterhelt a két periféria (előbb a mediterrán, majd a kelet-közép-európai) csatlakozása. Már a németkérdés atlanti megoldását s az unió elődjének megszervezését is elsődlegesen politikai megfontolások – a kétpólusú világ, a szovjet fenyegetés, Moszkva karanténba zárása – határozták meg. Háttérbe szorultak a kétkedők: a perifériák felzárkóztatása elviselhetetlen anyagi terhekkel jár, jobb volna a lépcsőzetes csatlakoztatás. 2008-ig úgy is tűnt, mindkét perifériát sikeresen „benyeli” a nyugat-európai centrum. Aztán az elfojtott feszültségek újult erővel törtek a felszínre.

A politikai fejlődés a modernizáció szempontjaitól független jelenség, de a politikai intézményrendszer alkalmazkodásának kudarca politikai hanyatláshoz vezethet – mondja Fukuyama. És igaz: a tőke sokféle politikai keretben virulens modernizáló lehet, autoriter társadalmakat is lehet egy határig – felülről – modernizálni. Európa azonban, épp a háború utáni demokratikus talapzat miatt, megcáfolhatja az amerikai történész tételét, a liberális parlamentarizmus, vele a jóléti állam intézményi hanyatlása gúzsba kötheti a kapitalista gazdaságot is. Európa önmagát vonszolná a vérpadra, ha intézményrendszerének (irányítási mechanizmusának, a politikai nemzetállamok liberális parlamenti demokráciájának) átszervezése helyett hagyná, hogy perifériáján autoriter berendezkedések kerüljenek hatalomra, s ezzel végleg megtörjön az európai kapitalizmus és politikai keretének egysége. A politikai jobbszélső-jobboldal autoriter javaslata – növelve a rendszer „aktív” tehetetlenségi nyomatékát – több ellenséges érdekcsoportra bomló politikai nemzetállamokat restaurálna, ami lehetetlenné tenné, hogy Európa a felvilágosodás ötszáz éve után elvesztett világvezető szerepe helyett legalább egyenrangú partnerként léphessen fel a világpiacon és a világpolitikában. A BRICS autoriterei idegenül, az Egyesült Államok libertariánusai, még inkább demokratái pedig undorral tekintenének rá.

Az új, nagy erőterek világához néhány ország – Németország, Nagy-Britannia –bizonyára egyedül is képes volna alkalmazkodni, ám a többiek csak vegetálnának.

A mélyebb integráció felé kellene tehát kibillenteni a rendszert jelenlegi, modernizációt akadályozó diszfunkcionális egyensúlyából. Ezt felismerve kellene színre lépnie (Kelet-Közép-Európában is) a szociáldemokrácia, a liberalizmus és a politikai konzervativizmus megújult szövetségének, hogy a növekvő elszegényedés miatt nagyon is vonzó, autoriter ötletekkel szemben újragondolja Európát. Csakhogy Strauss-Kahn ördögi köre nagyon is létezik. A világban versenyképtelen Európában mind finanszírozhatatlanabb lesz a nivelláló jóléti állam, következésképp megbomlik a demokratikus konszenzus, s a növekvő egyenlőtlenség kikezdi a társadalmi kohéziót.

A megoldást – különösen a baloldalnak – talán George Orwellnél kellene kezdenie: „A szocializmus »misztikuma«, az egyenlőség eszméje”. Meg kellene próbálnia racionalizálni az eszmébe vetett hitet, le kellene hántania az egyenlőség eszméjéről a szélsőjobb és szélsőbal misztikumot. Már kevés az elkötelezettség és hit abban, hogy lehetséges közös cselekvés a közjó érdekében, nem nem létező osztályok kegyeit kell keresni, a tömegtársadalmat kell újra összebékíteni a demokráciával. Ahogyan Tony Judt brit történész mondja: a szociáldemokráciának meg kell tanulnia új politikai nyelven, másként beszélni egyenlőségről, életmódról, szegénységről, gazdagságról. Magáról a kapitalizmusról. A sajátos európai kapitalizmusról. Mert ha nem beszél másként, akkor gondolkodni sem fog tudni másképp, akkor megragad a globális szélsőbaloldal vagy (szélső)jobboldal, tőkeellenes retorikájánál, s nemhogy meggyőzni nem fog másokat a céljairól, de magukat a célokat sem lesz képes megfogalmazni. Túl kell már lépni végre a Keynes állampárti és Hayek „libertariánus” kapitalizmusa közötti ingázáson. Az újragondolt államot nemcsak hasznossági számítások, hanem morális megfontolások is kell hogy vezessék. A torta elosztási módja nem befolyásolja a torta nagyságát – írja Judt. Azt nem. De az nagyon nem mindegy, milyen szándék vezeti a tortát felvágó kezet.

Itt áll most Európa a válságban egy viszonylag szilárd, de fáradó centrummal és két bizonytalan perifériáival. Itt áll, és azzal kell szembenéznie, hogy ha nem sikerül egységben nagyot ugrania, úgy – szervezetten vagy spontán módon – többlépcsősre hullik szét, ami kétségkívül valóságosabb tükörképe volna a tagországok jelenlegi gazdasági állapotának, de a jövő egységes Európáját messze kitolná az időben. Ötszázmilió európai sorsáról van szó, akikkel – ha már az elit ráébredt végre – meg kell értetni: jövőjük csak mint európaiaknak van. Ha megteremtik – nem a másolhatatlan Amerika klónját, az Európai Egyesült Államokat, hanem valami minőségileg mást: az Egyesült Európát.