Úgy vélem, hogy például az online lapok névtelen kommentelőinek többsége bár fiatal, a polgári demokráciát nem mindig azonosítja a többpártisággal, a hatalmi ágak szétválasztásával, az emberi jogok védelmével. Nem tudják nálunk sem öregek, sem fiatalok, mekkora áttörést jelentett, hogy még Kádárék is aláírták a helsinki záróokmányt 1975-ben, amely az emberi jogok védelmét mondta ki még az állampárti európai államokban is.

Nagyon sajnálatos, hogy kevesen tudják, hiába van egy államban több párt a parlamentben, attól a demokrácia még lehet formális, az államforma pedig „puha diktatúra”, „vezérelvű demokrácia”. A kérdések kérdése ugyanis ebből a szempontból mindig az: kik hozhatnak döntéseket? Demokráciákban ugyanis nemcsak a hatalmi ágak szétválasztása, az igazságszolgáltatás függetlensége alapvető, hanem az is, mely kérdésről ki vagy kik milyen szinten hozhatnak döntést. Ha „felülről” kapják a döntést helyi szinten, helyi kérdésekről (pl. ki legyen iskolájuk igazgatója?), az bizony „vezérelvű demokrácia”, vagy inkább diktatúraközeli állapot – még akkor is, ha néhány kis létszámú, hatástalan ellenzéki párttal „legitimálja” magát a hatalom.

Ugyanakkor az elmúlt húsz év parlamentarizmusának egyik legfőbb tanulsága az is, hogy a „túl laza” alkotmány magát a demokráciát gyengítheti, mert könnyű vele visszaélni. (Példa rá a „300 Ft-os népszavazás”, amely betetőzte a „ballib” kormánykoalíció tekintélyvesztését a tömegek előtt.) Nem véletlen, hogy az új, „orbánista alaptörvény” épp a népszavazást kurtította meg az első körben – az ombudsmanok számának csökkentése vagy a sztrájkjog alapos korlátozása épp azért fontos a „kétharmados hatalomnak”, mert ők pontosan tudják,mivel tudtak visszaélni a sokat emlegetett nyolc év során.

A választók passzívan nézik jogaik megnyirbálását – főleg helyi szinten –, alig egy-két településről hallhatunk civil ellenállásról a kialakuló önkényuralommal szemben. E „bénultság” oka nem csak a megélhetési gond, a félelem a hatalom bosszújától. Sokan egyszerűen nem hisznek már sem a bal-, sem a jobboldalban, nem látnak semmi különbséget a „két oldal” kormányzásában, úgy vélik, hatalomban egyik sem értük, a munkából (segélyből) élő/nyomorgó kisemberekért politizál.

A választók passzívan nézik, miként sodorják hazánkat az EU éllovasából az európai integráció perifériájára rossz döntéseikkel a kormányzó erők. Mit is tehetne, akinek már számláit is a közösség fizeti, ha van még az önkormányzatnak pénze segélyre?… Ők azok, akik már senkinek sem hisznek, hihetnek.

De Magyarországon az értelmiség sem hisz ma már egyetlen pártnak sem. A szocialista „hívők” is kiábrándultak és keserűek, mivel a Gyurcsány-kormány szerintük sokszor a koalíciós partnere liberális politikai ideológiája szemszögéből hozott gazdasági-társadalmi döntéseket. Így lett hazánkban lassacskán minden politikai ideológiából káromkodás, nemcsak a kommunista, fasiszta, hanem a liberális, nacionalista, szocialista is az ma már – főleg fiataljaink körében. Szomorú, hogy ma már az egyetemeinken is népszerűek a radikális jobboldali eszmék.

Azok, akik ma Horthy és ideológusai „rehabilitálását” támogatják, kijátszanak bennünket azzal, hogy Sztálin sem akarta a nürnbergi perben „mártírosítani” Hitler utolsó csatlósát. A tények azonban makacs dolgok. Hibás a baloldali kánon is, hiszen a kormányzó nem volt fasiszta, sőt nyilas sem, Szálasi Ferencet pedig utálta és lecsukatta, a különféle néven újjászervezett nyilasokat a törvény erejével üldözte és bebörtönözte! Horthy valóban nem fasiszta volt „csak” revizionista és „szalonrasszista”. Azt e mai „vitézek” és a „keresztény-nemzeti kurzus” elavult szellemei elhallgatják, hogy az egész nemzet tragédiáját szimbolizáló trianoni békediktátumot nem Károlyi Mihály, még csak nem is Kun Béla íratta alá, hanem a „kormányzó úr őfőméltósága”!

Sajnálatos, hogy amai kétharmados parlamenti párt nem tanulta meg a történelmet sem ifjan, sem felnőtt korában, mivel a kulcs, hogy milyen lesz az élet hazánkban, most az ő kezükben van. A Fidesz ugyanis már nem képes modernebb párttá válni. Szomorú, de érzékelhető a közelmúltbéli politikaiideológiai baklövéseikből, hogy ez a „java korú” generáció megfáradt, túlságosan beleragadt a szerepébe. Látszik ez abból is, hogy a fő riválisaiknak még mindig a szocialistákat tartják. Bizonyára ezért is hoztak ellenük példátlanul igazságtalan és hazug „kivételes törvényeket”. (Ráadásul még az alaptörvénybe is beemelve a napi politikát – ami ékes bizonyítéka, hogy viszszaéltek a sokat emlegetett nép bizalmával.) Az, hogy megtehették, a politikai struktúra hibája. Az, hogy éltek és visszaéltek e hibával, ma már aligha javítható a demokratikus konszenzuskeresés módszereivel… Egy generáció megint kénytelen lesz mindent elölről kezdeni, mint 1920-ban és 1945-ben, – pedig most nem veszített a magyar nemzet világháborút.

S miközben a „kétharmados politikai erő” a baloldali pártokat szeretné a hatalomból mindörökre kiszorítani, nem érzékelik annak veszélyét, hogy a „fiaik nemzedéke”, a Jobbik milyen nagy léptekkel nyer tért a helyi politikai szinteken, falvainkban, városainkban, a 20 évig szinte magára hagyott, hátrányos helyzetű kistérségekben. Sokan hiszik azt, hogy csak a gazdasági válság erősítette meg nálunk is, mint Európa-szerte, a szélsőséges jobboldali szervezkedéseket. Pedig nálunk ez a folyamat nem 2008-ban vette kezdetét! Emlékezzünk csak vissza az 1956–os forradalom 50. évfordulójának szégyenletes, „minipolgárháborús megünneplésére”, ami felért a világ által is nagyra tartott forradalmunk paródiájával!

Ilyen félremagyarázott múlt mellett mi adhat reményt azoknak a fiataloknak, akik nem hisznek a nacionálsoviniszta jelszavakban, a militáns cselekvésekben, csak munkát, lakást, családot szeretnének? Mindenki mégsem vehet vándorbotot a kezébe, akárhány nyelvet is tud, bármilyen korszerű diplomája is van! Vannak-e vajon olyan ifjak, akik képesek és hajlandók a terjedő jobbikos téveszmékkel szembeszállni? Akik nem tűrik tovább, hogy a hamis politikai elkötelezettség elszakítja őket rokonaiktól, barátaiktól is olykor?

Lesznek–e a következő választásokig olyan ifjak nálunk, akik képesek a modern politikai „baloldali” eszmékért síkra szállni? Olyan elvhű, de nem fanatikus demokraták, akik szervezkedni akarnak, de nem megfélemlíteni, meggyőzni, de nem „kiszorítani” a másikat a politikai élet színtereiről? Akik civilként vagy akár pártpolitikusként rengeteg szabadidőt hajlandóak áldozni a köz javára? És vannak–e olyan ifjak a „net–generációban”, akik leküzdik félelmüket a hatalomtól, és kiállnak a baloldalinak mondott, de valójában általános európai (keresztényi) értékek mellett: a nincstelen szegények mellett, a békés együttélésért, a tehetség, a tisztesség megbecsüléséért? Akik nem vezért, hanem vezetőt választanak eszméik megvalósítása érdekében?

A szerző címzetes egyetemi vezetőtanár