A magyarok tükörbe néztek, és nem önmagukat látták. Kényelmetlen persze úgy gondolni „a magyarokra”, hogy mi vagyunk a világon az egyetlen nemzeti közösség, amely például egy nem létező nép – a pirézek – bevándorlóit is utálja.

De nemcsak a kényelmetlen fészkelődés miatt nem gondolhatunk így önmagunkra, hanem mert tapasztaljuk, amit tapasztalunk. Azt a megveszekedett és állhatatos küzdelmet, amit a többség éppen nagy realitásérzékkel és kényszerű találékonysággal vív nap mint nap az életben maradásért.

Ám valami azért még sincs rendben velünk, magyarokkal, amikor úgy „érzékeljük”, hogy túl sokan, már-már többségben ülnek a nyakunkon az országban „mások”. Márpedig a Tárki 2011 áprilisa és júniusa között elvégzett, a napokban közzétett kutatásából ez derül ki. Az átlagos magyar felnőtt úgy gondolja, hogy nálunk a lakosság hetede-ötöde roma (tehát minden ötödik-hetedik ember), 10-12 százaléka zsidó, illetve ugyanennyi a határon túli magyar, további hatszázaléknyi kínai, két-két százalék arab, illetve afrikai él itt. A megkérdezetteknek maguktól kellett megbecsülniük, hogy vajon a tízmilliós lakosság hány százalékát alkotják a fenti csoportok. A válaszadók kivétel nélkül mindegyiket jelentősen túlbecsülték. A népesség felét látják így-úgy idegennek, miközben a tudományos források összesen ha 15 százalékra teszik az említett kisebbségek tényleges arányát.

Olcsó volna most csak menekülésként, hárításként vagy ördögi manipuláció következményeként felfogni ezt a torzképet. S hogy megint bejön a történelmi sztereotípia: saját tehetetlenségünk okaként mindig találunk kisebbséget, amelyet aztán bűnbakként legalább látensen meg lehet jelölni. Sajátos összejátszás ez, de még ha igaz is, túl egyszerű magyarázat. Mi most inkább a nyilvánosság csődjére gondolunk. Arra a manipulált nyilvánosságra, amely kényelemből vagy számításból a valódi vagy vélt kisebbségi problémákat súlyuknál jóval nagyobb mértékben nem egyszerűen tálalja, hanem sulykolja.

Nem tudja, vagy akarja e gondokat az egész társadalom mély ellentmondásainak jeleként kezelni, hanem a felszínt mint magát a problémát, úgy tekinti. Így ad áladut a napi politika kezébe, amellyel játszva az – mondjuk – nem esetleges gazdasági visszaéléseket takargat, hanem „magyar” vállalkozókat véd – az „idegen” tőkével szemben.

Demokratikus korban technikailag felgyorsul, valójában azonban lelassul a szellemi élet mozgása, mert mind nagyobb tömeget kellene a tengernyi eszmének, véleménynek meggyőznie. A felszínes fecsegés, amelyre ma a nyilvánosság, benne akár csak a hivatásos média túlnyomó többségének etikai-szakmai erejéből futja, viszont csak a közhangulatot és még csak nem is a közvéleményt befolyásolja. A következmény, hogy a hangulathullámoknak engedve nem magunkat látjuk a tükörben, hanem a magyarokat elnyomó „idegeneket”, akikről nem vesszük észre, hogy ők is mi vagyunk. Magyarok. Gondolkodhatunk rajta, hogy ilyen irracionális önarcképpel lehet-e ésszerűen élni és dönteni.