Van tehát egy baloldali (Fico), egy jobboldali (Orbán) és egy balliberális címkét viselő miniszterelnök (Ponta), így megállapítható, hogy a politikai irányultság és a demokratikus berendezkedés iránti elkötelezettség között e térségben nincs összefüggés. Inkább a hatalomépítés bizonyos kelet-európai jegyei ismerősek. Mintha ebben a keretben próbálna a korábbinál szelídebb utat keresni Robert Fico, holott a szlovák miniszterelnöknek valószínűleg sem karaktere, sem politikájának főbb céljai nem változtak. Csak másként akar ringben maradni. Populista hangvételét sem vesztette el, ugyanakkor pragmatikusabbá vált, reakciói óvatosabbak, kalkulál konkurensei és a világ reakcióival. Nem üt annyit, alkalmanként elhajol, nem törekszik folyton ellenfele kiszámoltatására, megelégszik a pontozásos győzelemmel. Sőt néha kivár, inkább nézzék visszafogottnak, mint hogy beleszaladjon egy hatalmas pofonba. Szövetségest és nem csak konfliktust keres. Nacionalizmusának szerves részévé vált az euróövezeti tagság, ennek büszkesége és nyűge egyszerre jellemzi megszólalásait.

Sokan vártak hasonló váltást Orbán Viktortól is. Úgy hitték, vagy azt szerették volna hinni, hogy a 2002-es vereség és a nyolc ellenzékben töltött év permanens háborújának előbb-utóbb véget vet a Fidesz elnöke. Ehelyett egy szűk rétegen kívül mindenkivel – közte a fél világgal – tengelyt akasztott. Miközben kollégái szájából minden évszakban elhangzik, hogy mostantól kiegyensúlyozottabb lesz a törvénykezés, megkezdődik a konszolidáció – nincs és nem lesz szünet, a rohamok folytatódnak. A kormánypártok grandiózus győzelme lehetővé tette Orbán számára, hogy a hatalom minden elemével éljen, s egyben visszaéljen. A magyar miniszterelnök Orbán-Magyarországot épít, ahol nincs helye a szerves fejlődés, a kontinuitás értékállóbb elemeinek sem, hiszen éppen azok megszakításán van a hangsúly. Nem csupán egy új kurzus, hanem a személye körüli centrális erőtérhez minden ízében igazodó új Magyarország is születik, amely leszólja, s ha az érdeke úgy kívánja, bünteti is a régit.

A Fico–Orbán-párhuzamnak persze azért is vége szakad, mert Szlovákiában ott az euró (ami akár gondokkal is járhat), eladósodása nem hasonlítható a miénkhez, Ficónak nincs kétharmada, a szélsőséges Slota (az ő Jobbikja) viszont távolabbról integet neki, mint első kormányfősége idején. Szlovákiát kíméletesebben éri a válság, mint minket, de kormányfője több olyan intézkedést készül-kényszerül bevezetni (körültekintőbben és főleg eurokomfortabban), mint azt idehaza tették. Az egykulcsos adótól pedig már csak azért is könnyebb búcsúznia, mert nem az ő csapata vezette be. Nyilván tekint ő is Kelet felé, biztonságosabbá akarja tenni energiaellátását, tágítani piacait, de nem vesz részt egy olyan politikai maszkabálban, amelyik nagyzenekari kísérettel akarja táncba vinni a demokráciát a tekintélyuralommal egy új világrend kialakulásának igézetében.

Robert Ficót sokan hasonlították Orbán Viktorhoz – ő azonban épp arra törekszik, hogy különbözzön tőle. A román Viktor Ponta hatalmi belépője viszont szintén amolyan egész pályás letámadás, amely ellen az európai fórumokon élénken tiltakozik a Fidesz, az MSZP pedig mintha későn ébredne, bizonyítva a pártcsaládok összetartásának mindent fölülmúló erejét. És talán azért is tesznek így, mert tudják, hogy ez nem ugyanaz az eset, mint Orbáné, aki egy egész demokratikus szisztémát szedett szét. Ponta csak egy embert akar, igaz, az az államfő. Ponta számára veszélyes az autokrata eszközök alkalmazásában profi Basescu helyzetben hagyása – ellenlábasát egyszer s mindenkorra el akarja takarítani az útból. Azt nem tudni, hogy Ponta később lépést vált-e.

Az igazi kérdés azonban, hogy mi vár hármójukra – illetve egy még ennél is fontosabb: a három országra Európa közepén.