A kormányfő „a törvényalkotási teher mérséklődése után” két hétre összehívta saját „parlamenti felsőházát”. Hirtelen ismét fontos lett az „intenzív kapcsolattartás” a fideszes holdudvar megbízható részeivel. A politikai kormányzás jegyében Orbán Viktor konzultációsorozatba kezd azokkal a partnerszervezetekkel, amelyekkel a 2010-es választások előtt szövetségesi szerződést írt alá. A sürgető ok: mindenáron támogatást kell szereznie (gazdaság)politikájának.

Ez a hivatkozási alapul szolgáló önigazolás eddig legalább három pilléren nyugodott. Az első „az emberek” közvetlen megkérdezése, a nemzeti konzultáció. Augusztus végéig várják is vissza a nyolcmillió kérdőívet. Eddig 370 ezer levél érkezett meg, de ha mind a nyolcmilliót visszaküldenék, annak se volna értelme, hiszen a jövő évi költségvetés sarokszámait még e héten elfogadja a parlament, a „munkahelyek védelmére vonatkozó, gazdasági döntéseket befolyásoló kérdéseket” pedig maga a kormányfő válaszolta meg legújabb akciótervével.

A második pillér a parlamenti többség frakciója, amely – a parlamentarizmus intézményét légiesítve – feltétel nélkül kiszolgálta azt a folyamatos gazdasági szabadságharcot, amely önmagában is lehetetlenné tett mindenfajta konszolidációt. Most pedig összeül – nem egyszerre, nehogy bármilyen spontán korrekciós kritikai egység létrejöhessen – a harmadik pillér, a „felsőház”.

Azt nagyjából tudhatjuk, hogyan bólogat majd a kabinetnek a szövetségesek mameluk többsége. Viszont azt is érzékeljük, hogy erősen foszladozik az a szövetség, amelyet a választások előtti Orbán–Demján „gentlemen’s agreement” színpadi kézfogás pecsételt meg magyar vállalkozók tapsa közepette. Azóta Demján Sándor óvatos, de kemény kritikus lett, s már nemcsak a pokolba kívánt liberális, hanem a szakmai hitelüket féltő, skatulyákból kihullott közgazdászok (Surányi György, Chikán Attila, Bod-Péter Ákos, Mellár Tamás…) is kimondják: nincs koherens, rendszerbe foglalt gazdaságpolitika. Ami van: kapkodó, egymásnak ellentmondó akciótervek, ötletek káoszhalmaza, aminek célszerűségéről mind kevésbé meggyőzhetőek „az emberek”. A három pillér közül kettő mind bizonytalanabb.

Sokadszorra is ugyanoda jutunk: egy nyitott, tőkeszegény piacgazdaságot, amely mélyen bele van ágyazódva az Európai Unió sikereibe és kudarcaiba egyaránt, csak bizonyos határig lehet megbontott parlamentarizmussal, ráadásul csak félig kész, átláthatatlan autoriter politikai keretek között működtetni. Elértük ezt a határt. A nemzeti együttműködés rendszere képtelen gazdasági sikerrel elfogadtatni önmagát. A kormányfő elég erős volt ahhoz, hogy aláássa a parlamentarizmust, de nem volt, nem is lehetett elég ereje ahhoz, hogy az új rendszert sikeressé tegye. A Budapestre érkező IMF-delegáció pedig – a nemzetközi piacokhoz hasonlóan – erre kíváncsi. Igaza van Varga Mihálynak: nem lesz sétagalopp.