A Billy világa nagyon tetszett. Kellő iróniával, humorral, drámai jelenetek során át szembesít minket, épeket, kirekesztő, a mássággal kapcsolatos helytelen viselkedésünkkel.

Nem vagyok kritikus. Illetve a fenét nem. Magammal és másokkal szemben is hányszor, de hányszor... Na, de hivatásszerűen nem. Csak szeretek színházba, koncertre járni, s talán az évek során kialakult, hogy mi tetszik és mi nem.

Így aztán mindenféle előtanulmány nélkül csak gondolom, hogy hatást azzal lehet elérni, ha a górcső erősebben fókuszál az adott témára, azt jobban kidolgozza, kiélezi, mint a valóság. Láttatni, vélelmezem, időnként még nehezebb, mint meglátni. És itt a darab láttatott. Minket épeket. A kép nem túl rózsaszín – az este során éreztük is, hogy gyakorta mi vagyunk a siketek.

Hisz saját világunkba próbáljuk a fogyatékkal élőket integrálni. Integrálni lehet, sőt kell is – még akkor is, ha nagyon nehéz... Rémesen kínoz azóta is, amit én szúrtam el. Három éve volt, júliusban. Tudtam, hogy barátnőm szuper értelmes fia hallókás, mégis telefonon kerestem. A születésnapján akartam köszönteni. Ő nem értett egyetlen szót sem, barátnőm – az anyja –, aki mellette állt, próbált hangosan tolmácsolni. Én meg esetlenül üvöltve kínlódtam. Azaz kínlódtunk mind. Fájt nagyon, és azóta is szégyellem magam.

Ma már tudom – én voltam a siket. Hisz nem csak a fogyatékkal élőknek kell integrálódniuk. Talán a kölcsönhatás lenne a megoldás – mint annyi mindenben. Mindenképpen igyekeznünk kellene, hogy „hallóbban” támogassunk mi épek. És azóta igyekszem én. Vajon ma már vagyok elég halló, hogy mindezt barátnőmmel is átbeszéljem? Vagy inkább csak hallgatok? Vajon az üres lózungokon kívül képes vagyok-e beszélni egy ilyen témáról valakivel – és ezzel talán tényleg tenni is –, aki közel áll hozzám és még közelebbről érintett? És egyáltalán jót teszek ezzel? Napokig tipródtam, mígnem októberre vettem két jegyet – barátnőmnek és az ő „Billy”-jének. Talán még időben. Mert a darabot látván rádöbbentem, hogy az ő életük ugyanazokból az apró momentumokból áll össze, mint a miénk. Csak nagyobb erőfeszítések árán. A kerek egész pedig bárkié lehet.

A mű első külföldi bemutatója a Pesti Színház előadása. Az alakítások remekek – különösen a siket fiút alakító Telekes Pétert és a teljes csend irányába tartó, lassan saját hangszínét is elvesztő Bata Évát emelném ki. Kár, hogy félház sem volt. A Pesti Színház nézőtere nem olyan nagy – ősszel meg kéne tölteni.

Varró Szilvia Éva Budapest