A színvonalas zsidó hetilap költő-főszerkesztőjétől, szívszorító zsidó témájú novellák, regények szerzőjétől elvárható, hogy a levitézlett ébredő gondolatok, az újjászülető diszkrimináció térhódítása idején érvényes választ adjon a zsidó lét aktuális kérdéseire. Hogy szembenézzen – nevünkben is, helyettünk is – az antiszemitizmus és az asszimiláció úgymond történelmi görcseivel. Szántó T. Gábornak a kérdést körüljáró polemikus okfejtése – (Zsidóság mint szégyenbélyeg?, Népszabadság, 2012. július 2.) azért lepett meg, mert tőle – éppen tőle –igazán nem vártam, hogy sokakkal együtt rejtegetett szégyenbélyegként említse és viselje a maga, egyébként szóban és írásban, versben és prózában büszkén vállalt zsidóságát. Irritál az elfogadhatatlan elfogadása, a kétségkívül létező jelenség általánosítása is. Az apropó, amely újfent a kérdés taglalására serkentette a cikkírót, számomra inkább komikus, mint megrendítő. Arról a médiában is taglalt botrányról van szó, hogy egy antiszemita párt tagjáról váratlanul kiderült korábban gondosan titkolt zsidó származása.

Nem először fordult elő ilyesmi honunkban, és valószínűleg nem is utoljára. Ám Imrédy Béla hajdani miniszterelnöknek a lelepleződését követő, megérdemelt vesszőfutása, egykori politikai karrierjének megrendülése ma már legfeljebb sztori, de nem tragédia. Sokkal izgalmasabb – mert jellemzőbb – az a Szántó T. Gábor cikkében is említett tény, amikor asszimiláns családok leszármazottai, vegyes házasságban született gyerekek a szülők megkésett vallomásából, környezetükben elejtett megjegyzésekből tudták és tudják meg származásuk „titkát”. A témával behatóan foglalkozó írók – köztük talán elsőnek a Kiválasztottak és elvegyülők című esszéjében bátran állást foglaló Márton László – felkavaró traumaként vallottak a késleltetett felismerésről. Ennek a traumának a magyarázata persze nem magában a közlésben, hanem a megélt történelemben rejlett. Békés körülmények között, demokráciában, sőt – emlékeim szerint – még az érlelődő diktatúrában sem volt az idevágó információnak elementáris súlya, sem következménye.

Hivatkozhatnék arra is, hogy unokám, aki Genfben kezdhette meg általános iskolai tanulmányait, nagy büszkén újságolta, hogy meghívták egy osztálytársa zsúrjára. A mama, amikor elment a gyerekért, első pillanatban nem tudta, hogy az ajtót nyitó, éjfekete fiatalasszony anyuka vagy szobalány. Hazafelé megkérdezte lányát, hogy korábban miért csak a nyolcéves házikisasszony hatalmas masnijáról, redőnyös-emeletes tolltartójáról mesélt, és miért nem említette, hogy milyen szép fekete. Mire a Pestről Genfbe származott Eszter magától értetődő természetességgel felelte, hogy „mert azt nem kérdezted”.

Szántó T. Gábor cikkében arra hivatkozik, hogy sokan azért titkolják zsidóságuk „rejtett szégyenbélyegét”, mert e kínos tényhez nem tudnak pozitívumot társítani, „csak a veszteség, a félelem vagy a szégyen érzetét”. Az én kérdésem az lenne: vajon mit kellene még hozzátenni? Legyen büszkeségünk tárgya a kiválasztott nép hagyománya, a bélyeges csillagos nép Ady Endrétől kapott áldása? Majmúni Mózes filozófiája, Mendelsohn muzsikája ? Vagy a zsidó családban született magyar Nobel-dijasok kiemelkedő szellemi teljesítménye, Neumann János és Kertész Imre istenáldotta tehetsége? De hiszen ebben nekünk személy szerint vajmi kevés érdemünk, részünk van.

Zsidóságomra – amit soha nem éreztem sem stigmának, sem szégyennek – éppen úgy nem vagyok büszke, mint magyarságomra. Örököltem, és a levegővel együtt szívtam magamba, azután az évek, évtizedek során beleszoktam, belenőttem. Azután –korántsem szabad akaratomból, de – meg kellett fizetnem az árát. Később viszont már nem a zsidóságomra, az iskolára lettem büszke, ahol válogatottan kiváló tanárok tanítottak, és a Vallásoskör cégérével hivalkodó önképzőkörünkben nemcsak Kis Józsefet, Radnótit is szavaltunk. Ezért is szomorít el, amikor hajdani iskolatársaim közül többen letagadják vagy „elfelejtik”, hogy gimnáziumunk a közoktatásból kirekesztett, tanulni vágyó gyerekek százainak tette lehetővé a magyar kultúrával való legszorosabb kapcsolat megteremtését.

Nem a büszkeség, a soha nem múló fájdalom köt azokhoz a legyilkolt százezrekhez, akik Auschwitzban és a pesti gettóban vesztették életüket, és akiknek halála nem(csak) a magyar zsidóság, de a magyar nép, a magyar kultúra vesztesége. Én anyámat és rokonaim egész sorát vesztettem el, az ország polgárságának, értelmiségének tekintélyes részét. Néha egy-egy szépülő magyar kisvárosban sétálva vagy riasztó magyar statisztikákat olvasva jut eszembe: lehet, hogy az 1944-es tragikus vérveszteség nélkül, egy virulensebb magyar polgárság folyamatos teljesítményének hála, ma nem itt tartanánk? A cikkíró ironikus megjegyzésével ellentétben én nem azt tartom az asszimiláció beteljesedésének, amikor „már az antiszemiták is zsidók”, hanem amikor az asszimiláció palettájáról kiszorul, sőt – és nemcsak a parlamentben, de a focistadionban is – rejtegetni való szégyenné minősül az antiszemitizmus.

A szerző újságíró