Mennyek Országa

Fölhívott múlt héten egy asszony, s azt kérdezte, elmennék-e hozzá, hogy az életét nekem elmesélje. Jaj, sóhajtottam belül, elég nekem az enyémet mesélni mindig, minek a másét is. Erre gondoltam, s nem akaródzott menni, egyáltalán nem. De ha úgy hozza a szükség, képmutató vagyok, s hazudok, azt mondtam hát neki, hogy persze, megyek, ha lesz kis időm, elmegyek. Kiérezte tán a hangomból, hogy sablonválasszal akarom lerázni magamról, mert akkor kicsi csönd lett. Nem szólt. Én meg lassan elszégyelltem magam. Elkértem hát a címet, másnap kocsiba ültem, mentem.

A megadott címen egy rokkant asszony fogadott, s amikor leültem nála a nagyobbik szobában, szó nélkül letérdelt elém. Mit csinál, néztem rá riadtan. Mire elnézést kért, s elmondta, hogy gerincbeteg, az elmúlt három évben háromszor műtötték, de újabban annyira fáj a háta, hogy már nem képes ülni, csak a térdelést bírja és a fekvést, még állni sem képes hosszasan, lefeküdni pedig a jelenlétemben természetesen nem akar. Ott térdelt hát előttem, s elmondta, hogy a varrodából, ahol tizenkét éven át rokkantnyugdíjasként dolgozott, pár hónapja kirúgták a megromlott egészségi állapota miatt, s hozzátette, hogy ez szerinte érthető, hiszen állva, térdelve vagy fekve varrni nem lehet, márpedig aki ülni nem tud, az ne varrjon, ezt megérti ő. De azt már nem érti meg, tette hozzá, hogy vajon miért vették el tőle a rokkantnyugdíját, merthogy elvették tőle, s most se állása nincsen, se rokkantnyugdíja, s ha neki mindez nincsen, hogyan lesz akkor neki kenyérre pénze? Ezt kérdezte. Azután azt mondta, hogy ötvenhét éves, fölnevelt három gyermeket, a férje meghalt, s ekkor elcsuklott a hangja, s halkan szűkölni kezdett.

Ott térdelt előttem, s szűkölt, mint egy kutya.

Akkor kicsi csönd lett, nem szóltam, néztem csak, ahogy ott térdel a földön, mint akit oda ledobtak. Elvették mindenét, aztán le oda, le a földre.

Hogyhogy elvették a rokkantnyugdíját, kérdeztem tőle, hiszen maga nem tud sem ülni, sem állni, mire azt mondta, hogy el kellett mennie felülvizsgálatra, órákig várakoztatták, de azután őt az orvos meg se vizsgálta, csak a kezébe nyomtak egy papírt, amiből kiderült, hogy vége, nincs többé rokkantnyugdíj. S mondták neki azt is, hogy keressen munkát, de ezt javasolták ott másoknak is, a felülvizsgálaton ugyanis úgy dobták ki az embereket a rokkantellátásból, mint a kukába a szemetet. Ezt ő mondta így. Mehetett mindenki kukába szemétnek. Nézett rám, s azt kérdezte, mit vétett ő, hogy vele így bánnak el, mit követett el vajon, mivel érdemelte ezt meg ötvenhét évesen, három gyerekkel, halott férjjel és halott gerinccel?

– Tudna rajtam segíteni? Megírja ezt? – kérdezte az asszony, mire elkerekedett a szemem. Én, segíteni? Hát ki vagyok én, kedves asszonyom? Mit csinálhatnék, mondja? Attól nem támad föl a maga férje, ha én a történetét megírom, és a rokkantnyugdíját sem fogja visszakapni, ne is remélje. Sőt, ha én magáról írok, magának csak rosszabb lesz, mert az olvasók közül a rosszindulatúak azt fogják hinni, hogy maga nem is létezik, én magát csak kitaláltam annak érdekében, hogy a Mennyek Országát, ahol élünk, szapuljam. Mert ha nem tudta volna, asszonyom, ez itt a Mennyek Országa, hol panaszra magának nem lehet oka, joga pedig lassan csak a dicsérő szóra lesz. Értse meg. Ilyen ez, kedves asszonyom, csak megtanulja mindenki lassan, hogy ilyen ez. Ilyen ez, ha egy Mennyei Vezető szerte mindenütt basáskodó kicsi parancsnokai előtt országunk térdre borul.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.