A brit kormány két évvel emeli a tankötelezettség felső korhatárát. Nagy-Britanniában most 16, jövőre 17, 2015-től pedig 18 éves korig kell iskolába járni. A változtatás fő oka, hogy az előző tanévben a korábbinál 32 ezerrel többen döntöttek úgy, hogy a kötelezőnél tovább nem tanulnak, miközben nyolc százalékkal nőtt azoknak a tizenéveseknek a száma, akik nem csinálnak semmit: az iskolából kimaradtak, de nem találnak vagy nem keresnek munkát. Céltalanul lötyögnek az életben.

Egyszerű volna most a britekre mutogatni, hogy lám, mekkora eszük van, miközben a magyar kormány meg éppen 18-ról 16 éves életkorra csökkenti a tankötelezettséget. Csakhogy ahány uniós ország, annyiféle gyakorlat, amelyet az adott ország gazdasági szerkezete, képzett- és képzetlenmunkaerő-igénye magyaráz. Ezzel indokolják a döntést itthon is, csak éppen abból hiányzik az előrelátás. Az a mind jobban kirajzolódó követelményrendszer, amelyben Európának és benne Magyarországnak is versenyképessé kell tennie magát a világon. Eladhatóvá válni a világpiacon, ahol már csak az ország potenciálja miatt sem lehetséges sikert elérni tömegáruval – kevés hozzáadott értékkel, kevés szakmai tudással. Mint ahogyan erre Európa is mind kevésbé képes egy olyan világban, ahol az olcsó ázsiai munkaerő végképp felszámolt sok, korábban virágzó itteni iparágat. Ráadásul miként az európai, úgy a magyar társadalom is öregszik és fogyatkozik. Csak úgy tud életben maradni, ha idősebb (az életkor egyre kitolódik) korosztályait mind tovább tartja aktívan a munkaerőpiacon, s ha az ifjúságot átlagon felüli képzettségben részesíti.

Itt pedig már nem is a britektől, hanem az országukat modernizáló kínaiaktól kell tanulnunk. Ehhez a modernizációhoz a legfejlettebb nyugati ipari technológiát és tudást (lásd a nyugat-európai egyetemek szaporodó ázsiai „leányintézeteit”) akarják importálni. Tudják, hogy nincs értelme feltalálni azt, amit más már feltalált.

Amúgy pedig alighanem rájöttek, hogy egy autoriter társadalom az innovációban képtelen ugyanakkora teljesítményre és dinamizmusra, mint a nyugati kapitalizmus, amelynek éppen az innováció és a technológiai megújulás az egyik legbelső és legerősebb hajtóereje. Ezért aztán a kínaiak nyugodtan hagyhatják, hadd dolgozzon a tőke és a nyugati képzettség párosa ott, ahol a társadalmi berendezkedés, a parlamenti demokrácia a legkedvezőbb keretfeltételeket biztosítja neki. Ők pedig megmaradhatnak a maguk autoriter társadalmában, amelyet viszont az import következtében kevésbé feszít a modernizáció és az életszínvonal emelésének szüksége.

Ám ha mégsem akarnánk eddig szaladni, legalább néhány amerikai kutató egérkísérleteire figyeljünk fel. Ők azt mondják, egy Húsvét-szigeteken talált szer javítja a kisemlősök kognitív képességeit, csökkenti szorongásukat és depresszióhajlamukat. Okosabbak, így kevésbé depressziósak. Mert tanultak. Pontosan ezt kellene tennünk nekünk is.