Ötven évvel ezelőtt az utolsó osztrák–magyar trónörökös, Habsburg Ottó főherceg már figyelmeztetett, hogy a gazdasági együttműködés önmagában még nem fogja kielégíteni Európa népeit, és az európai egyesítés csak akkor lehet sikeres, ha azt átitatja egy elvont eszme. Csak valami misztikus – írta –, mint volt a Szent Római Birodalom, adhat az embereknek reményt, a vallási megújulás érzését; csak ez segíthet a küzdelemben az önzö helyi érdekek, a sovinizmus, az idegengyülölet és a fajgyűlölet ellen.

Európa mai válsága teljes valójában megmutatja, hogy a nagy politikai intézményeket nem lehet csupán egy ésszerű alapra helyezni, vagy Brüsszel bürokráciájával és fokozatos bővítési politikájával megalapozni. Az Európai Unió igazi célja, hogy elősegítse a békét, a prosperitást és az egyenlőséget a különböző régiók és érdekcsoportok között. Való igaz, hogy régóta béke uralkodik a kontinens legnagyobb részén, ám az elmúlt néhány évben, amikor a prosperitás veszélybe került, a régiók közötti egyenlőtlenség még kirívóbb lett, miközben a radikális nacionalizmus mindenfelé felütötte a rút fejét.

A történelmi birodalmak mindig szolgáltak valami ideállal, legyen az a keresztény egység vagy akár a Szovjetunió marxista–leninista dogmája, amelyben az emberek képesek voltak hinni, akármilyen gyarló a birodalom vezetöje és akármennyire korrupt a birodalmi intézményrendszer. Mindaddig, amíg az emberek hisznek az ideálokban, a rendszer minden valószínűség szerint fennmarad. A mai Európa rendelkezik idealisztikus intézményekkel, mint például az Erasmus program, amely lehetővé teszi a különböző nemzetiségű diákok cseréjét, a firenzei Európai Egyetemi Intézet, a Jean Monnet program a kiemelkedő tudósok részére, valamint a Leonardo da Vinci program a szakmai továbbképzés számára.

Ám ezek korántsem elegendők a regionális feszültségek elsimítására, a keserű megosztottság felszámolására Észak és Dél között, valamint az európai projektek iránti általános közöny megszüntetésére. Amikor az V. században a Római Birodalom összeomlott, és megkezdödtek az europai polgárhaborúk, a remény azokban összpontosult, akik a PaxRomana helyreállítását ígérték. Az egyik ilyen volt a római katolikus egyház a maga latin rituáléjával, a másik pedig a frank fejedelem, a későbbi Nagy Károly, aki 800-ban császárrá koronáztatta magát. Az ő birodalma felölelte a mai Európai Unió területének majdnem az egészét.

Nagy Károlynak nem volt nemzetisége, csak unokái idején különböztették meg először hivatalosan a németül, franciául, illetve a korabeli latinul beszélőket. Egy új kísérlet volt ez a keresztény egység helyreállítására a Szent Római Birodalom, más néven a Német-római Birodalom keretein belül, amelyet egyszerre jellemzett a pápasággal való együttműködés és rivalizálás. Ez okozta, hogy Európa két leghatalmasabb uralkodója egyrészt támogatta egymást, másrészt harcolt is egymás ellen. Brüsszelben tanulhatnának IV. Henrik német király, a későbbi német-római császár példájából, akit az egyház kiközösített, s aki 1077-ben három napon át várakozott Canossa falai előtt – mezítláb, éhesen, és a vezeklés jelképeként szőrcsuhában –, hogy bűnbocsánatot nyerjen VII. Gergely pápától.

De ma vajon hol vannak a félelmetes papok és királyok, akiknek véres összetűzései és szellemi versengései megalapozták Európa alkotmányos gyakorlatát, és akiknek a drámai színjátékai felajzották az európaiak figyelmét? A latinul beszélő tanárok és diákok valaha ugyanolyan szabadon mozoghattak az egyetemek között, mint ma; Rotterdami Erasmus jóbarátja volt Morus Tamásnak és az egész európai intellektuális világnak. A közös európai latin kultúrában a reformáció okozott végzetes törést, amely a nép nyelvét irodalmi szintre emelte, így megalapozta a világi, kulturális nacionalizmus kialakulását.

Ez szörnyű, pusztító háborúkhoz is vezetett. A későbbi birodalmak, mint Napóleoné, a vilmosi Németország és a cári Oroszország főként dinasztikus vagy nemzeti érdekeket szolgáltak. 1900-ra csak két valódi soknemzetiségű birodalom maradt fenn. Az egyik az Ottomán, amelynek hagyományos vallási toleranciáját addigra felváltotta a török nacionalizmus, sőt rasszizmus. A másik Ausztria-Magyarország volt, 11 nagyobb nemzetiséggel: paradicsom ahhoz képest, amivé az a regió kesöbb vált. Hadseregében 11 különböző nyelvet beszéltek, s a tiszteket kötelezték arra, hogy ezek közül akár négy nyelven is tudjanak szólni katonáikhoz.

Ausztria-Magyarország, noha nem volt túlságosan hatékony, meglepően népszerü volt és ráadásul gyors gazdasági növekedést és kulturális előrelépést mutatott fel a svájci határ és a mai Nyugat-Ukrajna között. Az első világháború idején Ausztria-Magyarország nyolcmillió katonát sorakoztatott fel, akiknek többek között 25 ezer zsidó tartalékos tiszt parancsolt. Harminc évvel később a nemzetállamok, amelyek felváltották a birodalmat, a legtöbb túlélő zsidó tisztet gázkamrába küldték.

A baj az, hogy az Európai Unió jelenleg inkább csak a saját elitje – politikusok, üzletemberek, szakértők, akadémikusok és a legtehetségesebb diákok – számára működik jól; ök könnyen mozognak a határokon át. Ez azonban nem vonatkozik az európaiak nagy többségére akiknél hiányos az idegennyelv-tudás és akik ezért is nehezebben találnak munkát külföldön. Mivel a latin holt nyelv, előbb-utóbb találni kell egy élő, mindenki által beszélt közvetítő nyelvet. Brüsszel ma Bábel tornya amely évente több mint egymilliárd eurót költ arra, hogy több nyelven beszélő szakértők fordítsák a dokumentumokat és beszédeket 23 hivatalos nyelvre, észtről máltaira és írröl szlovénre.

Az európaiaknak el kell dönteniük, megelégednek a közös piaccal és valutával, vagy közös politikai, jogi, kulturális intézményeket is akarnak. Európának szüksége van egy nagy Európai Múzeumra és Kiállításra, sok-sok pánerurópai zenei és filmfesztiválra, valamint az európaiság népszerűsítésére a tömegkultúrában, hogy felrázza az embereket az európai projektekkel szembeni cinizmusból. Ha ez sikerült, az európaiak talán majd megértik, hogy minden nehézségeik ellenére még mindig a világ leggazdagabb és legkivételezettebb népei közé tartoznak. Még az is megtörténhet hogy elhatározzák, megengedhetnek maguknak néhány gyereket.

Egy új birodalmi konstrukció, amely felölel minden nemzetet, vallást és nem totalitárius eszmét az egyetlen alternatívája lehet a tribalizmus újjáéledésének, az utóbbinak minden szörnyüséges következményével. És az legyen a vezetők szent feladata, hogy a társadalom többi részével megértessék: ez egy magasztos, majdnem vallásos cél, egy új európai hit, amely nem kötődik egyetlen egyházhoz sem.

Az írás eredeti változata a New York Times június 30-i számában jelent meg. A szerző a Columbia Egyetem történész professor emeritusa.

Marabu rajza