Arra vonatkozóan, hogy Puskás Öcsi a jelenlegi, Nyár feliratú piros ászlapon a virágot szedegető hölgyet fogja-e helyettesíteni, vagy álló helyzetben mutat be visszahúzós cselt a tarka, virágos réten, nincsenek értesüléseink, azt viszont már mindjárt az elején leszögezzük, hogy ezúttal nem a kormány legújabb nemzetmentő akciójáról van szó, és még csak Kerényi Imre se tűnt fel a színen, az ötlet szigorúan önerős, amit csak azért nem illetünk semmilyen jelzővel, mert feltételezzük, hogy a snapszerszövetség vezetői amúgy jóravaló és tehetséges emberek, igaz, ebben az országban mindenki jóravaló és tehetséges.

Hanem az itt a kérdés, hogy az új magyar kártya mitől lesz magyarabb a mainál. Amint a vonatkozó szakirodalomból tudjuk, annak idején Schneider József kártyafestőmester az ismert politikai viszonyok okán nyúlt Schiller Tell Vilmos című drámájának figuráihoz, de minden kártyás értette, hogy miközben négy közepes aduval is teljesíti a piros ultimót, a Habsburg Birodalom koporsójába ver újabb szeget.

Ha viszont ez az áthallás mára okafogyottá vált, akkor ugyanilyen alapon A walesi bárdokat is sürgősen át kell íratni, mégpedig minimum L. Simon László költő és hadvezér államtitkárral, mert mi az, hogy egy magyar balladában Montgomery a vár ura, és Edwardnak hívják a királyt, s egyáltalán: kik ezek a névtelen bárdok Walesből, amikor nekünk Kossuth- és Liszt-díjas, sőt Corvin-láncos zenészeink vannak. Mi ez a mellébeszélés Arany J. részéről, ez a sorok közötti üzengetés, összekacsintás a tömegekkel?

Tessék cifrázás nélkül leírni, hogy tele van a tökünk Ferenc Jóskával, sőt merjük kimondani: Barrosóval is, mert nehogy már azt higgye Brüsszel, hogy ő fogja megmondani a tutit. Mármost jó volna higgadtan felfogni, hogy a magyar kártya attól nem lesz magyarabb, ha például a tök alsón Kuoni pásztor helyett Simicska Lajost ábrázoljuk, amint épp földhaszonbérleti pályázatot nyer.

Hanem kizárólag attól, hogy eleink ezzel a kártyával játszottak generációkon át magyar szó és magyar bor mellett; minden egyes lapon ott rejtezik nagyapánk ujja nyoma, halljuk a hangját, amint azt mondja, „renonc”, látjuk a mozdulatát, amivel besöpri a sima betli után járó ötven filléreket; a magyar kártya ettől magyar, és olyannyira nem svájci, hogy sohase gyártották Svájcban, s nem is játszottak vele.

Ezt nem is érteni, hanem érezni kellene, ugyanis ha értesüléseink nem csalnak, a snapszerszövetség egyelőre még független civil szervezet. Mert az például, hogy a magyar házelnök kísérete a magyar huszárhagyományok ápolásának jegyében elveteti a díszsorfalat álló huszárok kardját, mondván, nemzetbiztonsági kockázat az oldalukon lógó kard, magától értetődő, ám a központosított idiotizmusnak még nem kellene törvényszerűen megfertőznie a civil világot; ellen lehet állni annak, ha az ember nagyon akarja.

Ám ha már mindenképpen magyarabbnál is magyarabb kártyát akarnak, legalább a tök kilencesen hagyják meg Gessler helytartó póznára tűzött kalapját, amely előtt elhaladva minden alattvalónak meg kellett hajolnia; ennél kifejezőbb szimbólumot aligha találhatnánk jelenről s a ránk váró évekről.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa