Apró történetek – nyárra
Most nyári gyakorlatát végzi az egyik szlovák alapítványnál. Interjút szeretne velem készíteni az elmúlt huszonhárom évről. Az alapítvány igazgatója azzal küldte utánam, hogy mi ketten bizonyára jól elbeszélgetünk majd, hisz Beata jól ismeri „a dolgok másik oldalát” is, hisz élete nagyobbik részét magyar közegben, a Csallóközben töltötte.
Egy belvárosi kávézóban találkozunk. Beata előveszi jegyzetfüzetét, és felsorolja azokat a témákat, amelyekről kérdezni akar. Először is arra lennék kíváncsi, hogy ma mi a véleménye Csehszlovákia kettészakadásáról. Aztán a meciari évekről szeretném megtudni a véleményét. A végén megkérem, hogy mondjon valamit a „szlovák” euróról és a szlovák kilátásokról is. Nos, ezek a témák érdekelnek bennünket, mosolyog biztatóan.
Visszamosolygok rá, és megkérdezem tőle, hogy kik azok a „mi”, és hogy mikor fogunk beszélni a „közös” témánkról. Tudja, Bugárról meg Berényiről és a magyarok jövőjéről Szlovákiában. Beata félrehajtja a fejét. Nézze, amikor azt mondom, hogy „mi”, akkor az alapítványra és az ott dolgozó fiatalokra gondolok. És megmondom önnek, hogy ez a folytonos „mi lesz velünk, magyarokkal?” minket nem érdekel. Amikor Londonban összejövök magyar fiatalokkal, akkor sem erről beszélgetünk, hanem gazdasági kérdésekről és Európa jövőjéről.
Angolul beszélünk, és jól megértjük egymást. Szóval a kisebbségi kérdésről csak beszéljenek maguk, idősebbek. Nekünk más témáink vannak. A kisebbségi kérdésről nem mondhatja azt, hogy nem érdekli, vetem közbe. Hiszen ez a probléma évtizedek óta itt van közöttünk. Ha önök olyan műveltek, tessék, oldják meg, és aztán többet tényleg ne beszéljünk róla.
Beata lehajtja a fejét. Én gazdasági kérdésekkel foglalkozom. Tudom, hogy Nyugaton is vannak kisebbségi problémák, de azoknak mindig van valami racionális magjuk. A skótok most az önállóságról beszélnek, de csak azért, mert a skót partoknál földgázmezőket fedeztek fel, és nem akarnak az angolokkal osztozni a bevételen. De ha valaki bebizonyítja nekik, hogy csúnyán rá fognak fizetni az önállóságra, akkor a többség elcsendesedik.
Ugyanez a helyzet a baszkokkal meg a katalánokkal. Hiszen a többségük nem is beszéli a nemzeti nyelvet. Nekik csak az a fontos, hogy Barcelona és Bilbao ráfizet a szegény déli tartományokra. No, ezt én értem. De itthon mást sem hallok, csak azt, hogy Stúr és Kossuth, trianoni tragédia meg ezeréves elnyomás. Tudom, hogy sok szlováknak a génjeiben van a magyarfóbia. De ha meggondolja, hogy 1867 után tényleg maguk, magyarok jelentették számunkra az egzisztenciális fenyegetést, akkor talán megérti az érzékenységünket.
Bezárták az iskoláinkat és a kulturális egyesületeinket, szóval egyszerűen „le akartak nyelni” minket. Igaz, sok szlováknak kimondottan tetszett ez a dolog. Ők igenis be akartak olvadni. Nekik akkor ez jelentette a fejlődést. De a többieknél ekkor alakult ki a hungarofóbia. És maguk még erősítik is ezt a fóbiát azzal a Nagy-Magyarország-kampánnyal. Hiszen tavaly még Brüsszelbe is azzal a nagy magyar pokróccal jöttek.
Tudja, egy pszichológus barátom elmagyarázta nekem, hogy a magyaroknál ez csak hőbörgés, amit nem kell komolyan venni. Ő úgy mesélte el ezt a dolgot,kok azzal kéréssel érkeztek Párizsba, hogy ők ezután csak egy német Ausztriát akarnak maguknak. A győztesek meg elcsodálkoztak, aztán rábólintottak a dologra. Úgy, hogy még a magyar területből is lekanyarítottak egy részt, mondván, a német Ausztriának joga van a német többségű Burgenlandhoz. De maguk ezután sem azzal jöttek, hogy egy magyar Magyarországot akarnak, hanem azzal, hogy „Mindent vissza!”.
Nos, a pszichológus barátom szerint a kérés milyenségéből ki lehet következtetni a kérelmező komolyságát is. A Nagy-Magyarország komolytalan szlogen. Ezt már harmincnyolcban sem vette komolyan a világ. És én tudom, hogy maguk sem veszik komolyan. De akkor miért csinálják? Miért csinál a magyar parlament olyan dolgokat, mint például a Máért? Hiszen az egy agyrém, hogy a szlovák kormány alelnöke a magyar parlamentbe jár beszámolni... no miről is? Talán a közös dolgainkról?
Ismerek két nagyszerű magyar festőt, és olvastam Grendel Lajos könyveit is. Ha a pesti magyarok a külhoni magyarokkal akarnak beszélgetni, akkor őket kell meghívni a Máértra. És ha nem veszik komolyan a Nagy-Magyarországot, akkor miért beszélnek folyton nemzetegyesítésről meg közös jövőről? Hiszen a szlovákiai magyarok nagyobbik része Bugár pártján van. Ő meg velünk akar együttműködni, nem Pesttel. És azt sem mondhatják komolyan, hogy minden bajukért csak mi, szlovákok vagyunk a felelősek.
Hiszen maguk húsz év alatt sem tudtak egy konkrét tervet kitenni az asztalra arról, hogy mit akarnak. Akkor meg hogy várhatják el, hogy megértsük magukat? Csákyék mindig az autonómiáról beszélnek, de konkrét tervet még egyszer sem mutattak. Ezt nem velünk kellene megbeszélni? Vagy csak fenyegetnek vele? Bugár talán megértette, hogy modernizálni kell a kisebbségi társadalmat, és ezt csakis a többséggel együttműködve lehet. Csakhogy őt emiatt Pesten árulónak tartják.
Talán azért, mert attól félnek, hogy így mi is beolvadunk, mint maguk a múlt század elején, vetettem közbe. Beata nem nézett rám. Tudja, van itt még egy dolog. Amikor maguk a kisebbségekről beszélnek, mindig csak magukra gondolnak. Amikor a kormányban voltak, az első dolguk az volt, hogy a cigányok képviseletéről lemondtak. Hát ennyit a magyarok érzékenységéről.
Lehet, hogy tényleg beolvadnak. Nem tudom. Lehet, hogy néhányan majd átmennek Magyarországra. Gondolom, Orbán ezért találta ki a kettős állampolgárságot. Csakhogy ma Magyarországnak távolról sincs olyan vonzereje, mint régen volt. Ki akarna ma Magyarországon élni? Válaszoljon őszintén, doktor úr: Jó dolog mostanság magyarnak lenni? Vagy beszélgessünk inkább a gazdaságról? A délszlovákiai kisváros polgármesteri hivatalában cseng a telefon.
Egy női hang keresi a polgármester urat, és elmondja neki, hogy a Holokausztot Túlélő Gyermekek elnevezésű alapítvány tagjai két hétmúlva látogatásra érkeznek a városba. Szeretnék megtekinteni a családi sírokat és a zsinagógát is. És elbeszélgetnének a polgármester úrral is. Mivel az adott napon a polgármester úrnak egyéb elfoglaltsága akadt, átadta az ügyet helyettesének. Az alpolgármester utasította a titkárságot, hogy készüljenek fel a látogatásra.
A csoport tagjai pontosan érkeznek. Az alpolgármester és csapata a városháza nagytermében fogadja őket. Könyvekkel, nyalókával és sok-sok limonádéval. Az alpolgármester belép a terembe, és megtorpan. Ránéz a titkárságvezetőre, az a vállát vonogatja. Nekik azt mondták, hogy a holokausztot túlélő gyerekek jönnek látogatóba, itt meg csupa hetven év fölötti nő és férfi ül a székeken.
Minket megint jól átvertek, dünnyögi magában az alpolgármester. Mancika, vigyék ki a limonádét, és hozzanak ásványvizet. Főzzenek kávét, és hozzanak egy tálca szendvicset, súgja idegesen a titkárnőjének. Aztán elmosolyodik, és belefog az üdvözlőbeszédbe. Kedves Gyerekek! Isten hozott benneteket a mi kis városunkban, mondja jópofáskodva, és ő nevet a leghangosabban. A beszéde végén szórakozottan kibont egy nyalókát, a szájába teszi, és odaszól a csoport vezetőjének. Akkor menjünk, és nézzük meg azokat a sírokat.
Március tizedikén két roma gyerek kiosont a falujából, és titokban elszívott néhány cigarettát. Az eldobott csikktől tüzet fogott a száraz fű, és néhány perc múlva lángban állt Krasznahorka vára. Mire a tűzoltók kiérkeztek, már leégett a várépület teljes tetőzete. Óriási volt a döbbenet és a felháborodás. Másnap megjent a faluban az országszerte ismert szélsőjobboldali Vezér is. Fekete inges, bakancsos legények társaságában érkezett. Terepszemlét tartott, és megállapította, hogy a bajt a beilleszkedni képtelen cigányok okozták.
Másnapra nagygyűlést hirdetett meg a falu főterén. És másnap tele lett a falu főtere fekete inges, karszalagos, bakancsos legényekkel. Jöttek a pozsonyi bajtársak és a kassai testvérek is. Ott voltak a zsolnaiak meg a poprádiak is. Csupa válogatott legény, egyszer Tiso sírjánál látni őket, máskor a magyarok ellen tüntetnek, vagy a vietnamiakat akarják kizavarni az országból. A többségében magyarokból álló lakosság képviselői a gyűlés előtt felkeresték a Vezért, és engedélyt kértek tőle, hogy a nagygyűlésen közülük is felszólalhasson valaki, hiszen mégiscsak ők tudják a legjobban, hogy mi a probléma a falujukban. Nekemmeg eszembe jut az a levél, amelet 1938-ban írt az egyik pozsonyi magyar lap főszerkesztője szlovák kollégájának.
A főszerkesztő úr bevezetőjében emlékeztette szlovák kollégáját arra, hogy a zsidó parazitákat a csehek és a szlovákok ültették a kisebbségi magyarok nyakába. Arra kérjük tehát a testvéri szlovák népet, hogy segítsen eltávolítani ezt a koloncot a nyakunkból, mert mi, kisebbségiek egyedül képtelenek lennénk erre, fejezte be levelét a főszerkesztő úr.
A hét elején XVI. Benedek pápa „felmentette a lelki szolgálat alól” a nagyszombati érseket. A Vatikán először megpróbálta „rábeszélni” Bezák érseket arra, hogy önként távozzon hivatalából. Bezák erre azt felelte, hogy eddig még senki sem közölte vele, hogy miben volt vétkes, így tiszta lelkiismerettel nem mondhat le hivataláról. Másnap a Vatikán erővel távolította el hivatalából az 52 éves főpapot, akinek azonnal el kellett hagyni az egyházmegye területét is.
Az indoklás szerint egy januári vizitáció során derült fény arra, hogy az érsek rosszul vezeti a rábízott közösséget. De részletes indoklás azóta sem látott napvilágot. Szlovákiában közismert tény, hogy Róbert Bezák súlyos konfliktusba került elődjével, Sokol érsekkel. Sokol csodálta Tisót, a fasiszta szlovák állam elnökét, Bezák szerint Tiso a zsidók deportálásával bűnt követett el. Bezáknak tiszta a múltja, Sokol neve ott van az ügynöklistán. Sokolt megzsarolták, és fizetett, Bezák nyilvánosságra hozta az ügyet.
A hívők szerették, a nem hívők egyre jobban tisztelték a fiatal érseket. És a Vatikán gerontomotorja recsegve beindult. A „felvidéki magyar katolikusok” szervezete, a Pázmáneum polgári társulás már pár órával a döntés után levélben fordult a pápához és a „felvidéki magyar katolikusok” nevében üdvözölte a Szentatya bölcs döntését, mellyel az Egyház egységét erősítette meg.
Egy újságírói felvetésre, mely szerint a társulás vezetői vagy többet tudnak az ügy hátteréről, mint maga az érsek, vagy jó pontokat akartak szerezni maguknak, a Pázmáneum elnöke azt válaszolta, hogy szó sincs áskálódásról, vagy jó pontokról, mert a felvidéki magyar katolikusokat kizárólag egy cél vezérli, ez pedig egy magyar főpásztor kinevezése.
Egy roma–magyar tréning utolsó napján arra kértem a résztvevőket, hogy hunyják be a szemüket, és képzeljék el, hogy mi lesz velük húsz év múlva. A gyakorlat elvégzése után egy tizennyolc éves roma srác jelentkezett elsőként, hogy beszámoljon a „látomásáról”. Hát, egy egészen más világot láttam. Én már hegesztő voltam, és volt már családom is. És ha jól láttam, a mieink már többen voltak, mint ti, bökött az egyik magyar srác felé. Hát igen. Ma még sok dologról mi dönthetünk, de ki tudja, hogyan lesz húsz év múlva. Ezért kellene ma jól döntenünk.
