Aki jogásznak, közgazdásznak tanult volna, az immár csak pénzért, mégpedig sok pénzért teheti. Más meg tandíj nélkül végezhet ugyan, de negyvenéves kora előtt tízéves itthoni munkával kell törlesztenie az árát. Lehet hát drukkolni, hogy addig történjen meg a csoda, és emelje meg az állam a tanárok, orvosok itthoni fizetését.

A barátom egyébként nem azért döntött így, mert pont akkortól nem bírta tovább nézni az oktatási kormányzat ámokfutását. Még csak azért sem,mert az adóváltozások következtében a januári borítékjában úgy húsz százalékkal kevesebb pénz lapult. Azért határozta el, hogy felmond, mert megértette: ő az egyetlen, aki kétségbeesésében mindenáron csinálni szeretne valamit. Tüntetni, petíciót írni vagy legalább ordítani, hogy végre odafigyeljen valaki. Nemzedéktársai, a gyerekek szülei viszont csak annyit mondtak: ez egy peches generáció, de hát mi sem jártunk különbül.

Megdöbbentő volt a csend februárban, amikor mégiscsak egy teljes évfolyamnyi fiatalnak húzta át az állam vörös postairónnal az addigi életstratégiáját. Megdöbbentő volt a csend akkor is, amikor pár héttel ezelőtt kiderült: mivel az élet azért mégsem hajlandó minden ízében alkalmazkodni az Orbán-kabinet ötleteléséhez, mostantól megint minden egy kicsit másként van. Másként, bár nem ésszerűen. Az átírt felvételi keretszámokat ismét nem az igényekhez, hanem a saját fantazmagóriáihoz igazította a kormány, tenyérbemászó magabiztossággal kommentálva a folyamatot. Mégis, a csönd most a legmegdöbbentőbb. Most, amikor az Alkotmánybíróság kimondta ugyan, de lényegében formai okok miatt, a végzősök „röghöz kötésének” alkotmányellenes voltát, s a kormány visszakézből reagált is: oké, ha rendeletben nem jó, majd írunk róla törvényt. Írnak is.

Nevezhetjük fásultságnak vagy a kádárizmus legtartósabb örökségének akár, de tagadhatatlan, hogy sok magyar polgár az államra és a döntéshozókra ma sem úgy tekint, mint az ő adóját jól vagy rosszul költő, vezetni igen, de uralkodni a legkevésbé sem hivatott hatalomra. Olyan erőre, amelynek szép szavak és atyáskodó gesztusok helyett épeszű és hosszú távon is működőképes, az állampolgárok összességét tekintve igazságos megoldásokat kell találnia, és ha kiderül, hogy hibázott, kutya kötelessége korrigálni a döntéseit. És ha magától nem teszi, akkor rá kell szorítani. Bármilyen abszurd módon hangozzék is, egyszerűen nem értem, a jövő és a jelen egyetemistái miért nem hallatják most a hangjukat. Miért nem követelnek egyenlő esélyeket, közteherviselést, tervezhető jövőt. Mindenkire kötelező, fizethető mértékű, ösztöndíjrendszerrel kompenzált tandíjat akár.

Akik most packáznak a sorsukkal, biztos értenék az üzenetet. Egy nemzedékkel ezelőtt ilyen államot követeltek ők is.