Egyetértek: csak akkor tudunk eredményesek lenni, ha elsősorban azt keressük meg, ami a megoldás érdekében összeköt bennünket, és magunkat legyőzve félretesszük azt, ami elválaszt.

Ezt az elvet követve magam sem szeretnék mélyebben foglalkozni azokkal a megállapításokkal, melyekkel nem értek egyet, hiszen mind a diagnózissal, mind a megfogalmazott teendők fő csapásvonalával azonosulni tudok.

A szerző makroökonómiai lényeglátását messze a magamé fölé helyezem. A gyakorlatban való jártasságát nem ismerem, annak megelőlegezésekor azonban nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy 1994-ben nemet mondott Horn Gyula miniszterelnök felkérésére, amely szerint a szavak helyett jöjjenek a tettek és az azokban való aktív közreműködés.

Mint több évtizedes vállalati vezetői gyakorlattal rendelkező közgazdász puding nélkül csak vitázni engedtem, dönteni nem.

Különben úgy jártunk volna, mint az Orbán-kormányzat: van egy fantasztájuk Matolcsy személyében, aki rosszabb, mint az egyszeri rabbi az újabb és újabb remek ötleteivel, csak itt most a libák helyett a „zemberek” vesznek oda.

Igazán csak saját szakterületemen mozgok otthonosan, és van néhány mezsgye, melyet illetően észrevételeim még megfontolás tárgyát képezhetik. Bízom benne, hogy a jövőben tematizálandó vitában valamennyi kérdéskört fel tudjuk dolgozni.

SZJA: A tavalyi 385 milliárdos (kompenzációkkal 500 milliárdos) forráskivonás a jövőt illetően büntetlenül megismételhetetlen. A magyar gazdaság nem azért omolhat össze, mert a legfontosabb mutatói rosszabbak lennének az eurós átlagnál, hanem azért, mert ezt a ciklus alatt 2 ezermilliárdra növekvő lyukat nem hajlandó a befektetéseiért felelős piac befoltozni. Világosan látják: a gátlástalan elit még az alaptörvénybe is bebetonozta, hogy anyagi bázisát megteremtse. Ne feledkezzünk meg arról, magamat is beleértve, hogy az a pár tízezer ember (politikai, gazdasági elit, sajtó, értelmiség), aki szavai, tettei révén valójában vissza tudná fordítani ezt az elhibázott adóztatást, kivétel nélkül kedvezményezettje a 16%-nak, s ezért csak ímmel-ámmal hallatja hangját, valójában szurkolva is, hogy minden maradjon ennyiben.

A FEKETEGAZDASÁG elleni hatásos fellépés: Békesi László és Petschnig Mária Zita már évekkel ezelőtt 3-5 ezer milliárdra becsülte a feketegazdaságban eltűnő jövedelmeket. Amíg ember él és mozog, mindig lesz ügyeskedés. Amennyiben azonban nem fog össze a politikai elit és a társadalom, ne papoljunk szabadságharcról. Magunkat, saját mohóságunkat próbáljuk visszafogni, ha legyőzni nem is tudjuk.

ÁLLAMADÓSSÁG: önsorsrontó acsarkodás! Ki érti, miért jó ezzel is lejáratni magunkat, a hitelezőknek kezelhetetlen helyzetet felvázolni? Tények: Hornék 30%-kal levitték, 56%-ra, Orbánék tovább 52%-ra, s a szocialisták utolsó teljes évében 78%-ra emelkedett. Tudjuk, mitől. Lengyel László úgy fogalmazott, „Valamennyien felelősek vagyunk”, hozzáteszem: továbbá haszonélvezői is, mert magunkra költöttük. Költötték. Manipuláció azonban elvonatkoztatni az államadósság alakulásánál a másik zsebünkben megspórolt, mára eltapsolt 3 ezermilliárd forint magán-nyugdíjpénztári vagyontól vagy az MNB mintegy 7 ezermilliárddal megnövelt devizatartalékától. Lefordítom magyarra: van banktartozásom és befektetésem is. Pénzügyi ismereteim alapján döntök arról, hogy adott pillanatban melyiket érdemes növelni és melyiket csökkenteni. Amíg az utóbbi többet hoz, nem csökkentem a tartozást (prosperáló gazdaság). A lényeg a szaldó és a menedzselhetőség. Az államadósság végig kézben tartott volt, és még ma is az. Amennyiben azonban az országfelár elszalad, a pillanatnyilag átlagosan 5%-os kamatszintet tartósan 9% fölé emeljük. Na azt már senki sem fogja megfinanszírozni, egy esetleges IMF-hiteltől függetlenül sem.

ROMA- VAGY CIGÁNYKÉRDÉS: Nem vagyok annyira felkészült, hogy meg tudjam állapítani, melyik megfogalmazás a helyesebb. Azt azonban látom, hogy a cigányság és ezáltal az egész társadalom jövőjéről való gondoskodás kimerül abban, hogy a témát nem engedjük kibeszélni. Százmilliárdokat költöttünk el az ügyre úgy, hogy ebből szinte semmi sem jutott a cigányságnak. Ráadásul a hatalom közelébe segítettünk egy szélsőséges, a rasszizmusból tőkét kovácsoló társaságot, akik meglovagoltak egy olyan jogos társadalmi igényt, mely a valós szólásszabadság szellemében elutasítja a tabutémákat. Azzal nem fojtjuk el a gyűlölködést, ha nem beszéljük ki a problémákat. Komoly gond a megélhetési bűnözés a társadalom bármely szegletében, de hol van ez a probléma attól, hogy mi lesz 30-40-50 év múlva. Cigány testvéreink lélekszámát a holokausztot követően 50 ezerre becsülték. Ma 6-800 ezret mondanak. A ma még fiatal honatyáink 30-40 év múlva maguk is szembesülnek azzal, hogyan tud 2-3 millió változatlan kalandvágyból itthon maradt adófizető 3 millió nyugdíjast és legalább annyi segélyre kényszerített cigány, valamint további milliónyi mélyszegény testvérünket eltartani. Miért nem akarjuk ezt kibeszélni? Presbiter vagyok, szeretem az embereket, az általam megismert és felvállalt cigány testvéreimet.

EGÉSZSÉGÜGY: óriási hazugság, hogy a rendszerben nincs elég pénz! Csak éppen egyenlőtlenül van elosztva (l. hálapénzt is), a gazdasági felkészültségüket illetően műkedvelő orvosok irányítják az intézményeket, virágzik a korrupció, s ezt mind megfejeli az egészségügy – kurzustól független – koncepciótlan irányítása. Olyanok, mint a vak trénerek: 3-2-5-ben vagy 4-4-2-ben gondolkodnak, s közben nem veszik észre, hogy a játékosokon már gatya sincs, s a stoplikat sem előlegezik már meg a szállítók.

OKTATÁS: Édesanyám egykor úgy szerzett diplomát a Horthy-korszakban, hogy mindenki máshoz hasonlóan az év elején tandíjat fizetett. Nem kellett azt eszement parasztvakítással önköltségnek nevezni. A legjobbak azonban akkor is ingyen tanulhattak. Mert év végén visszakapták a tandíjat. Jogosan kérettek bocsánatot a kommunistáktól a Rákosi-korszak vagy ’56 bűneiért. De ez elvárható lenne most is a Bokros-csomag tandíjat felvállaló törekvései ellen hajdan lázító, most meg azt indokoltan, de gerinctelenül lenyeletni szándékozóktól!! S akkor talán konszenzusra lehetne jutni a mértéket, a kedvezményezettek körét és a forrásokat illetően is. Mert ne felejtsük, hatalmas – a devizahitelesekhez hasonló – aknáknak ágyazunk meg a diákhitelekkel. Most hány politikus áll ki azzal, hogy „család vigyázz, ezt egyszer vissza kell fizetni!” Helyette azt kommunikálják, hogy ingyen tanulhatnak, hiszen hitelhez juthat mindenki.

A szerző közgazdász-kontroller