A rendszerváltást követően az addig csöndben izzó kisebbségi kérdés lángra lobbant, azonban a tüzet tápláló politikai pártok kivétel nélkül saját rövid távú belpolitikai („szavazatoptimalizáló”) céllal nyúltak a problémához. Ezt az érintett szomszédok (akik ugyanilyen célokat követtek) nemritkán országuk egysége elleni lépésként interpretálták. Ez a helyzet egyik lényeges táptalaja az ottani nacionalizmusnak, miközben a politikai kommunikáción kívüli tényleges nacionalizmus hangos kisebbségben van. Trianon folyamatos napirenden tartása, a nem értelmezett, lebegtetett tartalmú autonómia igénylése és az ennek kapcsán felsejlő, az elszakadást is felidéző önrendelkezési jog követelése olyan félelmeket gerjeszt, amelyek jelentősen megterhelik a szomszédokhoz fűződő kapcsolatokat. A félelmek forrását táplálja még a nemzetiségi alapon szétvált Csehszlovákia (ha a szlovákoknak megengedett, akkor a magyaroknak miért nem?), másrészt Koszovó addig nemzetközileg elképzelhetetlen különválásának példája.

A budapesti parlamenti kétharmados többség felállása óta minden magyar kormánypárti lépés „nemzeti” jelzőt kap, miközben a Magyar Köztársaságról, vagyis a nemzet (nem a parlament) kétharmadáról kellene, hogy szó legyen. A budapesti kormányzatnak nincs mandátuma a „nemzet” nevében beszélni, a kisebbségek önrendelkezési joga (amelynek egyedüli, kizárólagos letéteményese az adott nemzetiség) kiterebélyesedésének egyik lényeges akadálya éppen az, hogy Budapest sokszor az érintettek feje felett szól bele a nemzetiségi pártok belügyeibe. A legutóbbi romániai választások rávilágítottak a gyakorlat kontraproduktív mivoltára. „Elfelejtődik”, hogy a nemzetiségi politikában még Budapesten sincs konszenzus, vagyis a kormánypárti, a nemzeti és az állami fogalmak tudatosan összemosódnak, azt a látszatot keltve, hogy ezek közé egyenlőségjel tehető. A szomszédságpolitika kedvezőtlenül hat a kisebbségek helyzetére, mert életük minden területét átpolitizálja. Amikor az ötvenes években a magyar és a helybéli nemzetiségűek összeverekedtek, akkor az sima kocsmai csetepaté volt. Ma ugyanez nemzetiségi kérdés, amire a résztvevők, de tágabb értelemben az „érintettek” ráadásul gyakran rá is játszanak. A nemzetiségi kérdés valós probléma. A többségi nemzet mellett bármilyen kisebbség fennmaradása hosszú távon csak rendkívüli erőfeszítéssel lehetséges. Ha ez meg is történik, kisebb vagy nagyobb mértékben negatív asszimilációra kerül sor. Ilyenkor a kisebbség egy kis része „csak azért is” álláspontot vesz fel, amivel a túlélését, de nem a megoldást biztosítja. A nemzetiség azonban csak akkor tud fennmaradni, értékeit átmenteni, hidat képezni szülőföldje és az anyanemzet felé, ha ezt a többségi nemzettel karöltve teszi. Másfelől akkor, ha kulturálisan több jogot kap, amit a pozitív diszkrimináció fogalmával szokás kifejezni, ha közigazgatási, területi, vagyis saját helyi ügyei intézését felölelő autonómiát biztosítanak számára, ha erre a lakosság száma és lakóhelyi sajátossága lehetőséget ad. Ekkor lép fel a pozitív asszimiláció veszélye. A vegyes házasságok, az érvényesülés, a karrier a legkedvezőbb nemzetiségi feltételek mellett és minden külső kényszer nélkül is gyorsítja az asszimilációt. Ilyen körülmények között sokkal nehezebb a fennmaradáshoz szükséges, egységes nevezőt megteremteni, ebből a célból összetartani a nemzetiséget. Az anyanyelvi oktatás a bölcsődétől az egyetemig lassítja az asszimilációs folyamatot, azonban aki ezt az utat járja (és ez a kisebbség), az érvényesülését nemritkán csak a szűk nemzetiségi keretek között tudja realizálni, vagy éppen Magyarországra települ. Mindkét megoldás kontraproduktív, a nemzetiségi létszám folyamatos fogyása erre utal. Ma a kisebbség jórészt nemzeti alapon szerveződik pártokká, amely pártok a népcsoport fennmaradását, az ehhez szükséges jogok kivívását tűzik zászlajukra. Nemzetiségi hovatartozás azonban objektíven korlátozottan, és csak addig lehet(ne) politikai program, amíg nincs eredménye. Az egységkényszer oka a nemzetiség létszáma, amely a politikai nézetek különbözőségéből fakadó „többpártrendszert” akadályozza. Az eltérő politikai nézetek azonban (szét)feszítik a nemzetiségi egységtörekvés egy párton belüli keretét. Ez a folyamat minden határ menti térségben nyomon követhető. A nemzetiségi alapon szerveződő pártok ugyanis hamarosan egyéni ambíciók vagy politikai nézetek szerint kezdenek osztódni, a szavazatok így akár a politikai befolyástalanságig is szétaprózódnak, amiben nemritkán Budapest is szerepet játszik. A lakosság jelentős része eleve politikai nézetei és nem nemzeti kötődései alapján választ. E szavazatok az etnikai pártok számára elvesznek.

Mi a megoldás? A kérdésnek három szereplője van. 1. a nemzetiség, amely szándékát hihetően, külső ráhatás nélkül, sőt annak látszatát is kerülve artikulálja. Alapvető, hogy szülőföldjét hazájának is tekintse, mert csak ekkor tud fennmaradása érdekében eredményesen együttműködni a 2. többségi nemzettel. Harmadszor pedig Budapest. A határ menti nemzetiség hatékony támogatása, túlélésének a biztosítása stratégiát igényel. Ennek alapvető eleme a magyarországi konszenzus, amely nem mellőzheti a napi politikai érdekek érvényesítésének mellőzését, a be nem avatkozás kimondását, az irritáló, sokszor kétértelmű nyilatkozatok mellőzését még akkor is, ha a megváltoztathatatlan régmúlt történelmének sorscsapásai erre okot szolgáltatnak. Második tényező a fennmaradáshoz szükséges oktatási, kulturális támogatás, aminek egyéni és politikai szimpátiától mentesen kell érvényesülnie, és ennek gyakorlati megvalósítását a nemzetiségre kell bízni. Mindhárom résztvevő csak akkor tudja a nemzetiségi politikát problémamentesen kezelni, ha legalább az alapkérdésekben egy nevezőre jutnak.

A határ menti nemzetiségek utolsó csoportjai is belátható időn belül az EU tagpolgáraivá válnak. A határok korábbi jelentőségüket már rég elvesztették. Itt az ideje, hogy az ebből a korból származó enyém-tied mentalitás és elhatárolódás is leépüljön. Ha az anyanemzetnek, a többségi nemzetnek jól megy a sorsa (de legalábbis egyformán), a nemzetiség is – ha akar – kiterebélyesedik. Ehhez a nemzetiségen és a többségen belüli és kívüli, magukat hídként felfogó szervezetek teremthetik meg az alapot. Nem elég politikai pártokban gondolkodni. A ma még sajnos hiányzó határokon és nemzeteken is átívelő társadalmi összefogás, az alulról építkezés, a tudatosan vállalt híd szerepe oldhatja meg a mai szomszédségi politika aknamezőinek a felszámolását, a nemzetiség létének kiterebélyesedését.

A szerző a politikatudományok kandidátusa