Aki hisz abban, hogy az időközi választások eredményéből messzemenő következtetést lehet levonni a választók aktuális pártpreferenciáira nézve, annak javasoljuk, hogy gondoljon egy pillanatra Kazincbarcikára. Konkrétan az ottani kórházra, amely a jelen állás szerint az egészségügyi nem reform és nem megszorítás legnagyobb vesztese.

A helyzet – amelynek következtében az ország legnagyobb vegyi üzemének helyet adó város többek között baleseti sebészet nélkül marad – nehezen magyarázható mással, mint hogy a kazincbarcikaiak 2010-ben nem hallották meg az idők szavát, és „baloldali” (azaz nem fideszes) városvezetést választottak. Hogy a kormány ezt most kifejezetten bünteti, vagy egyszerűen csak a nemzeti együttműködésben nincs alkuereje annak, akinek nem narancsszínű a párttagkönyve, az tulajdonképpen mindegy: azon a tényen egyik sem változtat, hogy az adott feltételrendszerben (még jobb meggyőződés birtokában is) a ciklus közepén önveszélyes dolog nem jobbra szavazni.

Ha viszont mindezek ellenére egy közepes nagyságú városban mégiscsak előáll az a szituáció, hogy egy időközi képviselő-választáson – matematikailag – létrejön a Fideszt leváltani képes „baloldali” (értsd: nem fideszes) sokaság, annak szükségképpen a konkrét eseten túlmutató tanulságai vannak. A dunaújvárosi eredmény kialakulásához olyan mértékű bátorságra (vagy inkább a regnáló hatalomból történő kiábrándulásra) volt szükség, ami már-már a vaksággal határos – ez az első számú konklúzió. A második pedig az, hogy sikeres ellenzéki politikát pusztán a matematikára építve nem lehet folytatni. Mert hiába számolunk úgy, hogy a 12 szavazatnyi többséggel nyerő fideszes jelöltet a második helyre befutó MSZP akkor is megverte volna, ha legalább az LMP melléáll – a valóságban a két párt szavazótáborát nem lehet mechanikusan összeadni, és a belső felmérések szerint az LMP-s szavazók inkább nem szavaznak, ha a pártjuk szövetséget köt bármelyik „utódpárttal”. És az is csak számtanilag jön ki, hogy ha a DK nem indul, az MSZP simán befut – mert a DK-nak is nyilván vannak szimpatizánsai, akik nem voksolnának a szocialistákra (és viszont).

A jövőről – például 2014-ről – ez az eredmény annyit azért mond, hogy a „baloldali” (nem fideszes és nem jobbikos) szavazótábor talán már elég nagy, viszont túl töredezett a győzelmekhez. A Fidesszel szembeni elégedetlenség kimutatására alkalmas „protestpárt” most leginkább az MSZP, miközben összefogás ma inkább olyan független jelöltekkel képzelhető el, akik mögé mindazok odaállhatnak, akiket csak a Fidesz leváltásának akarása köt össze. Később, élesebb helyzetben a gravitációs, pólusképző erők majd nagyobb valószínűséggel hatnak. A pártok elutasítottsága egyelőre magas: még mindig relatív többségben vannak azok, akik a lábukkal szavaznak (otthon maradnak, vagy akár az országból is elmennek), ha csak a jelenlegi kínálatból lehet érdemben választani. A politikai piac pedig változatlanul nyitott: jobb- és baloldali tömegek keresik a képviseletüket – az évszázad vicce lenne, ha akár csak pár százezren is végül egy határon túliak által alapított fricskapártban találnák meg.