De az, hogy a zsidóság ma is mint rejtegetett szégyenbélyeg jelenhet meg, sokkal égetőbb gond, mint aminek látszik. E probléma mélyére világító – vagy akár csak a problémát mint problémát felvető – reflexió nekem nagyon hiányzik a visszhangok közül.

Mert mi van azokkal a százezrekkel, akik a „lelepleződött” szélsőjobbos politikuséhoz hasonló vegyes családokban nőttek fel (a magyarországi zsidóság hozzávetőleg fele vegyes házasságokban él), a háttérben részben holokauszttraumákkal, részben esetleg néhol antiszemita rokonsággal, és a politikushoz hasonlóan titkolják zsidó származásukat, vagy éppen előlük titkolják a tényt, ameddig tudják, s amelyhez semmi pozitívumot nem tudnak társítani, csak a veszteség, a félelem vagy a szégyen érzetét?

Mi van azokkal, akik nem fasisztaként, hanem konzervatívként, liberálisként, vagy szocialistaként nem tudnak semmit sem kezdeni a kínos ténnyel, hogy részben vagy egészben zsidók? Mi van azokkal, akik e tény következtében elpirulnak, ha akár csak e szót hallják?

Mi van azokkal, akik zsidóságuk miatti üldöztetésük vagy felmenőik szenvedései következtében zsidóságukra haragszanak, azt gyűlölik, és nem azokat, akik e szenvedéseket okozták? Mi van azokkal, akik zsidóként hülye vicceket sütnek el, vagy hallgatnak végig zsidókról vagy más kisebbségiekről?

Mi van azokkal, akik szigorú objektivitást igyekeznek magukra erőltetni, hogy ne derüljön ki mivoltuk, és ezt erősen túlkompenzálva, bírálják a zsidókat és Izraelt? Mi van azokkal, akik a szabad identitásválasztás nevében, zsidó származásuk ellenére égbekiáltó bűnnek vélik, ha más zsidónak nevezi őket, de minden más kisebbségért tűzbe mennének?

Mi van akkor, ha ez az ideológia elsősorban nem szabadságfilozófián, hanem a megbélyegzéstől való félelmen alapul? És mi van azokkal, akik bármilyen hitre vagy közösségre gyanakodva tekintenek, mert a vallás, a származás, a nép mint olyan, kizárólag traumatikus élményeket hordoz számukra?

Ellenfelünk kínos helyzetén persze mulathatunk – nagy lecke ez számára és pártja számára az élettől. De igazi örömre koránt sincs okunk. Két szabad évtized nem volt elég, hogy társadalmi méretekben oldódjanak történelmi görcseink.

A zsidóság továbbra is inkább stigma, mint megismert és megbecsült vallás, kultúra és nép. Ez az antiszemitizmus és az asszimiláció közös hagyománya. A lelepleződés fölötti kandi örömöt követően nem kellene elgondolkodni ezen is? Vagy tényleg az volna az asszimiláció beteljesedése, amikor már az antiszemiták is zsidók?

A szerző író, a Szombat főszerkesztője.