Úgy tűnik, hogy ma egy erős Közép-Európáról beszélni a naivitás, a széplelkű optimizmus szimptómája. Ha Milan Kundera vagy Bibó István ma szándékoznának közzétenni klasszikus közép-európai esszéiket, nagy valószínűség szerint visszautasításra találnának, mondván, hogy érveik a mai olvasó számára érthetetlenek. Adolf Bochenski és Milan Hodza – a regionális politika hívei a két világháború közötti időszakban – szintén nem találnák helyüket a mai közéleti vitákban. A tendenciák visszájukra fordultak. Ma inkább azt hallani, hogy Közép-Európából menekülni kell, mert a beruházók a gazdasági válság vizein sikeresen evező Lengyelországot hátrányára a régióbeli, válság által térdre kényszerített partnereivel összemossák.

Közép-Európa geopolitikai súlya nem igazán tudatosul bennünk. A történelem arra tanít bennünket, hogy kontinensünkön a nagy ellentétek mindegyike éppen hogy itt vette kezdetét. Az Odera és a Prut közötti területekre mindegyik hódítónak fájt a foga. Ma, amikor a Nyugat részévé váltunk, és a Kelet már nem jelent veszélyt számunkra, a fegyveres konfliktusoktól való félelmeket felváltotta az energetikai biztonság miatti félelem. Éppen ezért a régió orosz szállításoktól függő országainak stratégiai fontosságú az észak–déli gázfolyosó megépítésének terve, azaz helyi interkonnektorok hálózatának kiépítése, amelyek összekötik a lengyel Swinoujsciét a horvát Krk szigettel és a román Constantával.

Ez a beruházás nemcsak a források diverzifikálását teszi lehetővé, hanem az exportot is, Közép-Európát jelentős tényezővé emelve a nyersanyagpiacokon. Az elmúlt évben létrejött a Lengyelország és Csehország közötti, valamint a Magyarország és Horvátország, illetve Románia közötti csatlakozás. Az évtized végéig várhatóan befejeződik az országaink és Szlovákia közötti csatlakozások megépítése is. Közép-Európa más, magasra törő infrastrukturális projektek megvalósításának színterévé is válhat. Ez év áprilisában Varsóban a régiónknak nyújtandó 10 milliárd dolláros kölcsönre tett ígéretet Kína, amely egy eurázsiai vasúti folyosó kiépítésén gondolkozik Magyarországig vagy Szlovákiáig és Ausztriáig.

Ha valamikor sikerülne ezt a tervet megvalósítani, Közép-Európa a szó szoros értelmében Kína kapujává válna az EU-ban. Valamivel előrehaladottabbak a Via Carpathia közúti folyosó munkálatai, egyes részei már lassan átadásra kerülnek. A folyosó a balti államokat köti össze a kelet-balkáni országokkal és Görögországgal. Közép-Európára, mint az EU határterületére, kiemelt kötelezettségek hárulnak az EU-ba belépni kívánó országokkal szemben. A Keleti Partnerség sikereit sokféleképpen lehet értékelni, de nem vitatható, hogy a tagországok közül Lengyelország, Magyarország, Szlovákia és Csehország a leginkább érdekelt Ukrajna ügyében.

Az első három szomszédos is vele, Csehország pedig a demokratizálódás támogatását ebben az országban a Julija Timosenko ügyében kifejtett aktivitásával bizonyította. Visegrádi partnereink a hajtómotorjai a Nyugat-Balkán felé irányuló számos kezdeményezésnek. Elsősorban a budapesti vezetés határozottságának, a tárgyalások elnyújtása elleni fellépésének köszönhetően zárultak le a horvát csatlakozási tárgyalások az Európai Tanács magyar elnökségének idején.

A múlt évben huszadik születésnapját ünneplő visegrádi csoport (V4) jó alapokat biztosít a régióban a politikai együttműködéshez. Papírforma szerint igen nagy lehetőségekkel rendelkezik: a csehekkel, a szlovákokkal és a magyarokkal együtt 58 súlyozott szavazattal rendelkezünk az Európai Tanácsban, négy EU-biztosunk van, és kétszer annyi európai parlamenti képviselőnk, mint Franciaországnak, Olaszországnak vagy Németországnak. A visegrádi országok népessége az EU népességének 13,4 százalékát teszi ki.

Bár a V4 híján van hangzatos, az együttműködés folytatását megkérdőjelezőket meggyőző sikereknek, az kétségtelen, hogy az összes olyan regionális együttműködés közül, amelyekben Lengyelország részt vesz, éppen a V4 a legeredményesebb. A visegrádi fórumon került szóba először az észak–déli gázfolyosó gondolata. Itt folynak a viták a közös infrastrukturális projektekről, a klímapolitikáról és az EU 2014–2020 költségvetéséről. Itt határozták el a visegrádi harccsoport létrehozását, amelynek 2016-ban kell harcképes állapotba kerülnie. A fontos EU-csúcsok előtt a V4 országai egyeztetik álláspontjukat, ami gyakran vált ki ellenérzéseket a legnagyobb EU-szereplőkben. Az úgynevezett Visegrádi Házak hálózata a régió országainak kultúráját és történelmét hivatott népszerűsíteni.

A V4 az erősen bürokratizált EU ellentéte. Nincs saját titkársága, nincsenek jogszabályai, a keretei között működő egyetlen intézmény a Nemzetközi Visegrádi Alap. A Lengyelország által július 1-jén átvett elnökség szerepe koordinációra és kezdeményezésekre korlátozódik. Az, hogy ezek az államok mintegy húsz éve együttműködnek mindenféle formális struktúra és jogi-diplomáciai kötelezettség nélkül, arra mutat, hogy mindezt a kezdeményezés értékéről való mély meggyőződésük okán teszik. Az összes, a 90-es évek elején indult, többé vagy kevésbé hivatalos közép-európai projekt közül a kontinens jelenlegi politikai színtéren kizárólag a V4 van jelen.

Minden bizonnyal nagy stratégiai szövetséggé sosem fog válni az egyes országok érdekeinek természetes különbözősége miatt, de ez alatt a húsz év alatt sikerült erős szálak egész hálózatával egymáshoz kötődnünk – erről a két világháború közötti időszak Közép-Európa-politikájának hívei csak álmodozhattak. Hasonló fontosságú a személyes és szakmai kapcsolatok rendszere is. A visegrádi országok think tankjeinek együttműködése is folyamatosan fejlődik. Régiónk iránt egyre nagyobb a nemzetközi érdeklődés, például az Egyesült Államokban, ahol a civil szervezetek között kiemelkedő jelentőségű a kizárólag közép-európai kérdésekkel foglalkozó Center for European Policy Analysis (CEPA).

A már tíz éve működő Visegrádi Nyári Iskola Krakkóban a régió fiatal elkötelezettjeinek százait gyűjti egybe évről évre. Végzősei közül sokan – így e cikk szerzője is – később hivatásként foglalkoznak a régióval. A Nemzetközi Visegrádi Alap pedig pénzt biztosít a projektekre, a hallgatók, fiatal kutatók ösztöndíjaira, az Ukrajnából és a balkáni országokból érkezettek számára is. Bár a régióbeli partnerek kultúrájának, történelmének ismerete továbbra sem kielégítő, így is jelentős a javulás a 90-es évekhez képest, különösen Mariusz Szczygiel és Andrzej Stasiuk könyveinek, illetve a régió fordításban megjelentetett klasszikusainak, vagy például a román új hullám filmjeinek köszönhetően.

Az utóbbi húsz év egyik legfájóbb hiánya minden bizonnyal az, hogy egyik közép-európai országban sem sikerült a régió ügyeit a közgondolkodás fő áramlataiba emelni. A közép-európai politikának nem alakult ki olyan szakértőkből, publicistákból és kritikusokból álló hálózata, mint például a keleti politikának Lengyelországban. Az igazat megvallva, nem is nagyon használja senki a „közép-európai politika” kifejezést, pedig ideológiai alapjai mélyen gyökereznek országaink múltjában, hagyományaiban.

Ez is egyik oka lehet annak, hogy a Közép-Európát érintő gondolataink általában csak az egyes országok aktuális politikai vagy gazdasági örvényeire korlátozódnak. Pedig hát régiónkra úgy kellene tekintenünk, mint egy hatalmas beruházási területre a Balti-tengertől egészen a Fekete-tengerig és az Adriáig, és nemcsak gazdasági téren, hanem a biztonság, az energetika, az infrastruktúra, a kultúra, a politikai együttműködés és a személyes kapcsolatok vonatkozásában is.

A szerző a Lengyel Nemzetközi Ügyek Intézetének közép-európai politikai elemzője