Egy szoborról
Ezt még hajlandó volnék méltányolni, azt azonban több mint bizarrnak gondolom, hogy George H. W. Bushnak, Clinton elődjének Budapesten szobra legyen. Nem tudok ugyanis arról, hogy nekünk valamiért is hálásnak kell lennünk neki, bár amióta Schmidt Máriának Európa szerencséje, George Bush című pamfletjét olvastam, jobban tájékozódom.
Már csak azért is, mert a történész asszony által irányított közalapítvány kapta azt a harminc-egynéhány millió forintot az Orbán-kormánytól, melyből a szoborállításnak meg kell valósulnia. Ebből az alkalomból Schmidt, aki a magyar történésztársadalom különösen kiemelt közpénzfelhasználója, idősebb Bushról valóságos ódát írt, mely háromnegyed részt az 1989 és 1993 között szolgáló elnöknek a német egység (újraegyesítés) megteremtésében szerzett – egyébként valóságos – érdemeit taglalja, amivel akaratlanul is egy kézenfekvő kérdést sugall: miért nem ők, a németek emelnek szobrot ennek a ma 88 éves embernek, miért éppen mi?
Ja, hogy Bush a rendszerváltozás előkészítésének egy érzékeny időszakában (1989 júliusa) Budapesten járt, és „mögénk állt”? Ez így még csak nem is igaz. A mindig óvatos, mindig taktikus, mindig diplomata elnök – fél szemmel Moszkvára pillantgatva – egyenlő kézzel osztotta az elismerést a Grósz-kormánynak és az ellenzéknek. Amúgy pedig – csak amúgy? – vizitje kolosszális csalódás volt mindazoknak, akik azt remélték, hogy pénzt hoz nekünk, ami pedig nagyon kellett volna: tisztesség ne essék szólván, inkább üveggyöngyöket osztogatott, na meg szép szavakat, de azokat bőven.
Arról nem is beszélve, hogy Budapestre is, Varsóba is a „készre jött”: eminnen már kivonulóban voltak a szovjetek, és legalizálták a többpártrendszert, célegyenesben volt az új alkotmányozás; amott meg a Szolidaritás hónap múltán már miniszterelnököt delegált. Halkan hozzátenném, hogy a Németh–Horn-féle határnyitással Magyarország sokkal többet tett a keletnémet rendszer összeomlásáért, a fal ledőléséért és az ebből következő folyamatok beindulásáért, mint Bush elnök. Utóbbi kormányát – elsősorban Baker külügyminisztert – az egység körüli nagy stratégiai játszmában csakis a NATO keleti irányú kiterjesztése izgatta.
Sőt még odáig is elmerészkednék, hogy nem Bush volt Európa és benne Magyarország „szerencséje” – végtére is mi a német egységből semmit se profitáltunk –, hanem a németeknek volt szerencséjük azzal, hogy a kérdéses időben a magyaroknak kivételesen bátor és elszánt kormányuk volt. Végül a szoborról. Valami azt súgja, hogy Orbánék a Roosevelt tér névfosztását akarják Bush szobrával kompenzálni. Rossz ötlet. A demokrata párti Roosevelt a XX. század legnagyobb formátumú amerikai politikusa volt, akihez képest a republikánus Bush szinte törpének hat. Ráadásul Amerikának ma demokrata párti kormánya van, s vélhetően 2012 után is az lesz.
