1. Ha a politikus hazug, miért ne lenne hazug a választója vagy a szimpatizánsa? Vagy a demokráciában a választó mindig igaz marad? Ő a lukratív igazság?

Bizonyos kérdések csapdák. Csapdarendszert alkot a Trianont követő magyar szétfejlődés kérdésköre is. Csapdáink egyik ismérve az identitásválságtól való rettegés. A másik a heves igazságkeresés. Igazságban élni, ez volt Václav Havel hitvallása. De melyikben? Úgy tűnik, a gondolkodás megváltozása nélkül az ember képtelen lesz megoldást találni létezésének égető problémáira. A gondolkodás változása új igazságot feltételez, ettől iszonyatosan nehéz a feladat. Az új igazságtól, amely szétrombolja a realitások eddigi kategóriáit. A legnagyobb magyar patológia vonatkozásában ez azt jelenti: detrianonizál.

De hogyan? Milyen módszerekkel? És addig?

2. Védőbeszédet olvastam, szlovákiai magyar pennából, amely nem kevesebbet állít, mint hogy Nyirő Józsefet azért támadják, „mert magyar volt, mert hű volt szülőföldjéhez (...) s műveiből, csodálatos erejű nyelvéből identitásmegőrző erő árad”. A nyilas-hatalomátvétel után sokan lemondtak parlamenti képviselői mandátumukról, így védve az őket képviselettel felruházó közösség becsületét, értékrendjét a nyilasuralommal való azonosítás, összemosás kockázatától. Nyirő maradt és propagandaszövegekkel szolgált. Helyeselte-e a gyilkosságokat vagy sem, a megbocsáthatatlan tragédiák felől nem változtat az igazságon: amikor tobzódott az embertelenség konjunktúrája, elhagyta őt az előrelátás erkölcsi képessége. Nem tett, nem szólt ellene.

Író, mint néma tanú? Székely szívében a szótlan ellenállás melankóliájával?

3. Az európai kultúra nem tiltja olyan művek kiadását, amelyeket a fasiszta vagy kommunista diktatúrákkal szimpatizáló, azokat szolgáló művészek alkottak. Az irodalomtudomány a szöveget értékeli, becsüli, nem írójának jellemhibáit. A politika viszont, kivált, ha a történelmi félmúltból emel írót ideológiai piedesztáljára, nem hagyhatja figyelmen kívül választottja politikai döntéseit, jellemhibáit. Nyilvánvaló, a három magyarországi politikus kegyeleti zarándoklata Romániában azt a szándékot kívánta megjeleníteni és láthatóvá tenni, külön-külön, hogy képesek nemzeti közösségük állandóságának és kohéziójának biztosítására. Politikai értelemben azt a szuverenitási rítust gyakorolták, amelyet Trianon és a Horthy-korszak revizionista kísértetei uralnak.

Ha a regnáló hatalom képviselője, a házelnöktől az önkormányzati képviselőig, a kegyeletét rója, státuszával automatikusan legitimizál, rehabilitál, fölemel, lesújt – üzen és beavat, s ha ráadásul konzervatív-keresztény az illető, egyfajta politikai szakralizációs gesztust is gyakorol, mivel státuszában összefonódik a teológiai és a politikai elem. Ebből képződik a keresztény politika giccses ájtatossága, esetenként ájtatosságának agresszivitása. Az illető politikai státusza önmagától zárja ki az esemény magánjellegét, azt egyedül a nyilvánosság szigorú kizárása garantálhatja. Az elmaradt temetés kommunikációja a határ mindkét oldalán, a magyar–magyar és magyar–román súrlódások, s kivált Nyirő József, Szőcs Géza, Kövér László és Vona Gábor közös jelenése az értékrendek olyan összemosódását teremtette, amelynek nem az előzményei és következményei, hanem csapdajellege az igazán súlyos.

Európai nemzetként hozzá kell szoknunk, hogy az európai kultúra és közélet feljajdul, védekezik, ha valakik a hatalom bércein, egy fasiszta eszmétől besározódott művész politikai rehabilitációján fáradoznak. Ez a védekező reflex nem verhető át azzal, hogy Nyirő újratemetésére írói kvalitásai, s nem politikai értékrendje és írói státusza együttesének mobilizáló ereje miatt utazott a magyar házelnök, a magyar kulturális államtitkár és a minden magyaroknál magyarabb magyar neonáci Jobbik vezére Romániába. Lehet ezt a védekezést európai előítéletnek nevezni, miként azt, olvastam Esterházynál, állítólag Mérei Ferenc pszichológusprofesszor úr állította az álló faszról, de attól még az, ami, szkepszis és potenciál.

4. A szerző Védőbeszédét vádiratként fejezi be, de így sem tudja azonossá tenni saját magyar romantika kori becsületét az európai tágasságú becsülettel. Épp ellenkezőleg, feltárul a grandiózus aránytalanság. Az európai egyik ismérve, hogy nemzetideológiai, keresztény és emberi jogi szemszögből folytonosan szembenéz önmagával, működteti önkritikai reflexeit, s még akkor is megnevezi önmaga korlátait, ha képtelen túllépni valamelyiken. A magyar romantika koriban ácsorog az idő, a provincializmus agresszív toporgásával, sunyiságával. Az igazi tudás tévedéseink felismerésében rejlik, megnevezésük helyes cselekvésünk előfeltétele.

A keresztény teológia, az euroatlanti polgári filozófia, az európai társadalomelméletek és pszichoanalízisek ezt a becsületet arra kötelezik, hogy a múlt századi háborúk előtt, alatt és következtében elkövetett hibákban és bűnökben tisztán lássa saját érintettségét, s hogy emlékezettechnikái révén tartsa készültségben antifasizmusát és antikommunizmusát, s figyeljen minden agresszív „izmust”, mert az emberi tudat politikai és társadalmi lebutíthatósága miatt örökösen fennáll a kiújulás és a visszaesés kockázata.

Elie Wiesel Nobel-díjas író Kövér László magyar házelnökhöz küldött levele ezekről a kockázatokról beszél. A szakszerűtlenség kockázatairól, a magyar politikai jobboldal kommunikációjának hamis rituáléiról, egy megnyerhetetlen létformáról. Az az európai államférfi, aki „a Horthy- és a Szálasi-korszak fasiszta ideológusa előtt tiszteleg”, önmaga és hívei szemében számíthat ugyan példás magyarnak, az emberi méltóság elvét védelmező demokratának azonban soha többé.

Okos dolog lenne tanulsággá tenni, hogy a magyart és a demokratát miért és hogyan választja ketté az öncsalás. Az efféle hasadtságok mindig vereséggel járnak, és sarcot követelnek. Kövér válaszlevele egyértelműsíti, hogy a regnáló magyar hatalom továbbra is gerjeszti a múltbeli és jelenkori megalázottságok kollektív tudatát, következésképp nem reális megoldásokat, hanem a gyűlölet elmélyülését szorgalmazza.

Ez az álszent egység felfogás szorongást feszít a magyar politikai és társadalmi égboltra, államhatárokon innen és túl. Zengő zsoltárok, hálaénekek, konferenciák, ülések, értekezletek kíséretében. Elie Wiesel Kövér Lászlóhoz írt válaszlevelében kijelentette, nem ért egyet a házelnök Nyirőről alkotott véleményével. „A forrásaim mást mondanak”, konstatálja realista magabiztossággal.

Nehéz dolognak látszik ez a három levélke, pedig nem az. Csupán azt tükrözik, hogy Wiesel következetesen az antifasizmus, Kövér következetesen a magyar egység centralizálásának ideológusa. Ha elfogadjuk, hogy mindkettő erkölcsi meggondolás alapján cselekszik, akkor elkerülhetetlenül pillantást nyerünk arra az erkölcsi álarcra is, amely Wiesel Horthy Miklós megújult csodálatával kapcsolatos állásfoglalását egyszerűen semmibe vette. Mert az elhallgatások és süketségek kevélysége brutalizált kultúránk bármikor elővehető kelléke. Kelendő árucikk a politikai konzumidiotizmus regnáló piacán.

5. Aki Megalázottságából a gyűlöletben talál menekvést, az nem talál megnyugvást. Gazdasági, intellektuális, érzelmi tőkéjét, felhalmozott tudását látszólag spontánul használhatja nézeteinek igazolásához, követelhet történelmi igazságszolgáltatást, határrevíziót, kisebbségi jogokat, cigányok elzárását, hirdethet békés együttélést, közösségi összetartást, énekelhet, imádkozhat – saját létének humanizálásában, igazságossá tételében mégis tehetetlen.

Mert nemcsak a zsigerből gyűlölködő, hanem a feldolgozatlan, jogosnak, erkölcsileg megalapozottnak vélt gyűlölet is fogollyá teszi az embert. És hiába hisz kőkeményen önmagában, Istenében, nem lehet szabad, mert már egy csöppnyi szabadságtalanság is elég ahhoz, hogy ellehetetlenítse benne az igazságban élni parancsát. A balgaság imperatívusza nem szokta érzékelni, hogy önmaga írja saját bizonyítványát.

6. A védőbeszédről nem is szóltam volna, tizenkettő egy tucat, ha nem a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja Hírvivő című propagandalapjának címoldalán találkozom vele. Nem tudhatom, hogy a pártvezetés tagjai élői, vagy csak politikai érdekből éltetői a magyar múlt vállalhatatlan elemeinek? Azt sem tudom, választóik zöme látja-e a Horthy-korszak fideszes restaurációját, s ahogy azzal a politikai revizionizmust támogatja. Erről nem készültek szlovákiai magyar felmérések, pedig fölöttébb fontos lenne.

Esterházy Jánost Duray Miklós éppen emiatt emelte a mai szlovákiai magyar jobboldali politika piedesztáljára. Mintaképe az egyik főszereplője volt a kézi vezérlésű magyar revizionista állampolitikának. Húsz éven át a magyar állami szuverenitás legfőbb képviselői, köztük Esterházy gróf bizalmas barátja, Teleki Pál miniszterelnök mondta meg, pártja miként politizáljon Csehszlovákiában. Trianont követően az utódállamok mindegyikében vita indult az ország politikai életébe bekapcsolódni szándékozó aktivisták, és az irredentizmusban és a revizionizmusban reménykedő passzivisták között. Az arisztokrácia, a nemesi származású politikusok zöme passzivista volt, központnak, irányadónak Budapestet tekintették.

Ötven évvel később, a rendszerváltást követően ez a szellem feléledt, ez mondatta Antall Józseffel, hogy tizenötmillió magyar miniszterelnöke. Ez a fölöttébb vitatható örökség a Fidesz-kormány politikai revizionizmusának alappillére, s benne Horthy Miklós a kontiunitás garantőre. Az orbáni Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának az a feladata, hogy ezt a felfogást erősítse, a közjogi magyar összetartozás eszméjét kiterjessze s praktizálja államhatárokon túl. Ennek legfontosabb állomása a kettős állampolgárság intézményének bevezetése volt. Ha tudatosítjuk, hogy az egységes magyar szellem még a legmélyebb diktatúrában is létezett, Európa pedig oly tágra nyitotta számára a teret, mint soha a történelem folyamán, jogos a kérdést, mit akar ezzel?

Ha férfiasan kimondaná: kalkulját az a pragmatizmus irányítja, hogy népességben fogyatkozó országának magyar munkaerő-utánpótlást biztosítson, Európa talán szemet hunyna, s nem nyugtalanítaná őt, s kivált a szomszédokat annyira, minden magyarok politikai egységesítésének lidérces programja. Ellenben lelepleződne külhoni magyarjaihoz szóló üzenetének farizeussága: érvényesüljetek a szülőföldön. Sokan látják már, hogy az antidemokratizálódó Orbán Viktor nemzeti programjának parazsát Horthy antidemokratikus szelleme fújja, s hogy annak fénye hivatott beragyogni a Trianon-emléknapot és a magyar nagyság spiritualitását.

Szomorú: amíg az állam mint szervezett politikai közösség szervezeteire és működésére Trianon helyrehozásának akarata nyomja rá bélyegét, a detrianonizáció elmarad. Mi marad? Diverzió? Nem. Csapdahelyzet? Ismétlődő. Politikai rítus? Állandósult. Nem kövéri arroganciával, de ezt mutatja a Szlovákiában e héten megtartott nemzeti összetartozási ülés is. Duray szerint „az Unióban az ülésezés ténye nem jelenthet problémát, ebből nem lehet politikai vagy elvi kérdést csinálni“. Ilyen a magyar jobboldal Európa-politikájának jellegzetesen obszcén példája. Határtalan.

7. A Horthy-rendszer a polgári társadalom megalapozása helyett a magyar szétfejlődést megakadályozó irredentizmusra és revizionizmusra esküdött föl, noha nem volt hozzá sem nemzetközi támogatottsága, sem hatékony eszközrendszere, csak a fájdalom és megalázottság táplálta gyűlölet. Ehhez nyúlt vissza a fideszes stratégia, ezt akarja megreformálni. Azzal a lényegi nehézséggel, hogy az Antall–Duray–Tőkés-vonal által a rendszerváltás után újjáélesztett kézi vezérlést mára szétbomlasztotta a diktatórikus, centralizált szellem ellenébe ható demokratikus gondolkodás elterjedése a határon túli polgáriasuló magyarok körében. Ideje megjegyeznem, az ellenszegülőket a reális lehetőségek számbavétele, a reálisan kitűzött célok méltósága fűti, s nem a nemzeti kohézió eszményének becsmérlése, ahogy azt rájuk fogják.

8. Václáv Havel emiatt nem adhatott in memorian csehszlovák állami kitüntetést Esterházy Jánosnak. „Politikáját a masaryki Cseszlovák Köztársaság területi integritásának kétségbevonása hatotta át, én pedig, jogfolytonossági alapon, ennek a Csehszlovák Köztársaságnak vagyok az elnöke”, mondta nekem a prágai várban. „Antifasiszta volt, noha egyetlen kivételével az összes zsidóellenes törvényt megszavazta. Kemény antikommunista, Husák kiadta Sztálinéknak, s itthon megszervezte halálos ítéletét. Az, hogy a csehszlovák kommunisták börtönében halt meg, még nem írja át a demokratikus Csehszlovák Köztársaság ellenében politizáló Esterházyt. S most ettől a köztársaságtól kérik a kitüntetését. Igazságérzetem nem engedi. Ha szemet hunynék, az a személyi integritásomat kezdené ki. Nem mondhatok igent a felterjesztésre, sajnálom.” Ezek a tézisszerű mondatai állnak jegyzeteimben. S zárulékként, ahogy láttam: „Mindvégig nyugodt volt, indulatmentes”. Igen, ha valaki csapdahelyzetet teremt számunkra, a szokásosnál is megfontoltabban kell számba venni a létező igazságokat. Még ha gyötrelmes is.

9. Több ponton rokonítható Nyirő József és Esterházy János viszonya a magyar és a szlovák fasiszta kormányzatokhoz. Passzivistaként mindketten az irredentizmus szellemét szolgálták, de csak Esterházy volt antifasiszta, sajátosan az, amiről Fábry Zoltán is elismeréssel ír. Igaz, a stószi remete most foroghat a sírjában, zavartságában, meggondolatlan sodródásában egy alapjaiban demokrata szlovákiai magyar párt propagandalapja veszi semmibe égetően időszerű üzenetét: Az antifasizmus korparancs! Militánsan hangzik, mert az is. Könyvtára jelentős részben német volt, innen nyelvezetének rideg tonalitása. Anyám is, Fábry is régen elmentek, de mindketten óva intettek a feltámadó revizionizmusok csapdáitól. S tudom, kit hibáztatnának a mai magyar neonácik parlamentbe kerüléséért, a felélesztett, sompolygó irredentizmusért, s azért, hogy az antifasizmus parancsa miért marginalizálódhatott a mai magyar tájakon.

UI. A trianonozás a modern magyar szellem egzisztenciájának legnagyobb kudarca, nemcsak a magyarországi, a szomszéd államok rendszerváltásának sikertelenségét is hűen tükrözi. Nincs definícióm arra a hiányra, ami a kiegyezés utáni magyar társadalom polgárosodásának megszakadásával keletkezett.

A Jobbik delegációja Székelyudvarhelyen