Félelem a félelemtől
Nem adom fel, de a küzdelemben egyre többször alulmaradok. Előfordul, hogy túlreagálok. Illetve egyáltalán nem érzem ezt, sőt, nem hiszem el, nem akarom elhinni, amit olvasnom, hallanom, látnom kell, ami elém tolakszik, s még kevésbé vélem úgy, hogy az volna a normális, ha ezt megszoknám.
Közben vannak, akik azt hajtogatják, hogy így akarva-akaratlanul azok malmára hajtom a vizet, akik még túlzóbbak, hamis párhuzamokból egész konstrukciókat építve mások védelmét állítják szembe az én álszorongásaimmal. Érdekes, hogy az ebből a fajta aggodalomból kiszakadt kemény, néha indulatos mondatok, kritikus tettek nyilvános erkölcsi megvesszőzéssel, alpári minősítéssel, piszkos hátsó szándék által vezetve nevek, lakcímek, telefonszámok közzétételével, díszpolgárság visszavonásával járnak, Kertész Imre Imre Kertész lesz, egy másik Kertész meggondolatlan, túlfűtött mondatai miatt pedig emigrálni kényszerül – fordított esetben viszont az elutasítás sem nem olyan gyakori, sem nem olyan heves, holott a bárdolatlan uszítás, az erőszak ténye nyilvánvaló.
A majd mindenütt háborús retorikát alkalmazó kormányfő ezekben a kérdésekben óvatosabban fogalmaz. Bizony, kettős mérce ez is. Persze isten őrizzen számba venni, hogy félelemkeltésben mennyit „fejlődött” az ország a Csurka-röpirat vagy a Pető–Kónya-vita óta. Nem helyeseltem, nem huhogtam együtt azokkal, akik a fasizálódás rémét felfestve próbáltak önmaguk számára politikai tőkét kovácsolni, miközben akarva-akaratlanul öntöttek olajat a tűzre, s azokkal sem, akik minden alkalommal hivatalos elhatárolódást követeltek.
Felesleges kiértékelni, hogy sok vagy kevés volt az ilyen alkalom, inkább csak annyit érdemes megjegyezni, hogy a hatalom kétarcúsága viszonylagossá tette a cinkosságot és a bátor kiállást egyaránt. A politika minden szegletére kiterjedő kettős beszéd ma már nem a higgadt, konzervatív hazafiak nevében hirdet mértékletességet, toleranciát, hanem színlel. Valamifajta félreértelmezett kétfrontos harc jegyében tesz hol ide, hol oda „szívességet”. Nem kikristályosodott álláspont, kiforrott ideológia vezérli, hanem a szavazatmaximálás állandóan szem előtt tartott praktikái. Csak ezen vonal mentén kikövetkeztethetők reakciói, ha egyáltalán látható valamiféle haszonelvű logika az egyes szereplők viselkedésében.
Mindenesetre egy közösség félelmeitől csak ideig-óráig zárhatja el magát hermetikusan az ember, vészesen fogy a távolság a tömeges hisztéria és az egyén higgadtsága, magára erőltetett nyugalma között, amely némelykor már határos a megfutamodással. Csakhogy félelemügyben ez az a pont, ahonnan érdemes elrugaszkodni a csupasz rasszizmustól, a cigányok, a zsidók, a melegek vagy mondjuk a liberálisok iránti növekvő utálattól. Mert az érzelem bizonyos szinten – cinikusan fogalmazva – „kezelhető”. Kell hozzá némi társadalmi önismeret, érettség, kohézió, konszolidált állapotok és nem utolsósorban az elit által követett minta, s benne a hatalom kritériumrendszere szabályokban, törvényekben, politikai válaszokban.
Nagy baj, ha ezek a határok folyton változnak, napi érdekek, hatalmi számítások által befolyásolhatók, ellenfelekkel szemben kijátszhatók, barátkozás céljából viszont tágíthatók. A félelem komponenseit azonban hiba leszűkíteni – eszkalálódása jóval nagyobb tartományt kebelez be, mint a kisebbségek riadalmát. A társadalom egyensúlyvesztése, a mind nagyobb közösségeket sújtó bizonytalanság, kilátástalanság helyezi más mezőbe az addig is lappangó sztereotípiákat. A lecsúszás, a hanyatlás érzete iszonyú, s még kibírhatatlanabbá válik, ha a fenyegetettség nemzedékeken átívelő. Amikor a veszélyérzet lesz állandó társ, nem a remény.
Különös, hogy jóval kevesebb a félelemadag az emberekben a felelősség-kötelesség kettőssége körül, a sorozatos normaszegés, bizonyos szabályok semmibevétele hiába okoz kárt a közösség számára - sok tekintetben az élelmesség, az ügyesség fokmérője, túlzottan tehát félni sem kell tőle. A nemrég elhunyt magatartás-kutató, Kopp Mária írja: „Modern paradoxon, hogy az érett személyiség nem ideális fogyasztó, az ideális fogyasztó a kapcsolataitól, céljaitól megfosztott, magányosan szorongó ember. A fogyasztói társadalom ideálja az infantilis személyiség, akinek jellemzői: bizalmatlanság, sőt, ellenségesség, unalom, öncélú izgalomkeresés, agresszivitás mint szorongásoldás.”
És mi van akkor, ha az így szocializálódott társadalom egyszerre ismerkedhet meg a szabadsággal és a nélkülözéssel? Ha csalódik, mert számára a Nyugat nem a szabad versenyt, hanem a Kaufhof áruház-katalógusát jelentette? Ha a rendszerváltás óta idehaza épített plázákban pénz nélkül ténfereg, vagy folyton csak akciókra vár? A vagyoni differenciálódás és a kínálat bővülése torz tükröt tart elé, a viszonyítás számára a kudarccal egyenlő még akkor is, ha az ő életminősége is javult. Ráadásul lehet, hogy színes a tévéje, de napi kenyérgonddal küszködik. Az igazi stressz maga a létbizonytalanság, s a magyar társadalom alatt évek-évtizedek óta egyre szakadozottabb a biztonsági háló.
Számoszlopok egész sora jelzi az elkeserítő állapotokat a demográfiában, a társadalmi mobilitásban, az aktív és passzív népesség arányában vagy éppen a gyermek szegénység mértékében. Nincs egyik napról a másikra megfordítható trend, és Európa, a világ is fázik. Ilyen közegben „gazdálkodni” is lehet a különböző félelmekkel, különösen, ha a politika ezeket nem csillapítani, hanem egymás ellen kijátszani akarja. Általánosító klisék egész sora szolgálja ezt, a léhűtő munkanélküliektől a szimuláns rokkantakig, a termelő embertől a spekulánsig. Egy diktatúrából alighogy kimászott társadalom génekben hordozott óvatossága hamar vált át bizalmatlanságba, majd gyanakvásba, a szembefordulások harci terepeit a politikai érdekektől függően hol a kikényszerített egyezségek, hol a konfliktusok konzerválása jellemzi.
Hiú ábránd azonban azt hinni, hogy mindez valamiféle központi vezérlőpult mögül irányítható, kiadagolható, kordában tartható. A félelem és a megfélemlítés történetei egymásba kapaszkodnak, s hiába túlzóak sokszor, túlzásaikkal együtt a valóság, azaz egy lelkiállapot részei. Ahogy a viccben hangzik a kérdés: mi a legfrissebb rémhír? Hogy minden igaz.
„A régi rezsimet uraló félelem csak regisztert váltott, de nem szállt ki a testekből” – az idézet a mai Portugália egyik legnevesebb filozófusától, a Portugália ma – a létezés félelme című könyv szerzőjétől, José Giltől származik. „Ezért van úgy – folytatja –, hogy amikor megszilárdul a hatalom, mely létrehozza a régi hierarchikus struktúrák és a paranoid demokrácia kapcsolatát, akkor ez utóbbi úgy táplálja az előbbit, hogy közben megnyitja a kisstílű despoták előtt a teret a hatalomgyakorláshoz (akik felbukkanhatnak az adminisztrációban, a közhatalom gyakorlásában, a vállalatoknál, az iskolákban, a politikai pártokban), ők pedig bármikor készen állnak rá, hogy működésbe hozzák a panoptikumszerű gépezeteket, melyek aztán létrehozzák az önmagunkról alkotott képet.” (Mitől is félünk? Lettre, 2008. 70 szám.)
Nos, ezt a parttalan és Magyarországon sem ismeretlen félelmet kell hozzáadnunk ahhoz a félelemhez, amelyről a kelleténél többször beszélünk úgy, hogy erről nem veszünk tudomást. Andorka Rudolf élete utolsó éveiben (1996-ban halt meg) szinte minden írásában az anómia, az értékvesztés, a céltalanság jelentőségét hangsúlyozta a magyar népesség testi-lelki bajainak legfőbb okaként. Máig inkább romlott, mintsem javult a helyzet. A sokféle félelem bénít, dermeszt – és alkalmas mindenféle manipulációra, így pedig, bár ellentmondás, akár (rossz irányba) aktivizálhat is.
Az információtúltermelés – újabb paradoxon – kóros ismerethiányt okozhat, a leegyszerűsített féligazságok szajkózása megkönnyíti a magyarázatokat az önfelmentéstől egészen az önámításig, a mítoszképzéstől a nemzethalálig, az ellenünk szövődő összeesküvésektől a történelmi tragédiák betetőzéséig. De nem hiszek a sodródásban sem. Mármint abban, hogy kötött a pálya, a vigasztalan helyzetek kulcsa újra és újra ugyanaz a vigasz. Az atmoszféra persze sok szempontból szintén ismerős, nincs ebben semmi unortodox – a rezsim ilyen körülmények között a régi reminiszcenciák, reflexek újraélesztésével próbálkozik, közben a varázsgömb csodaváró ködébe burkolódzva igyekszik bizonyos gazdasági kényszereket tudomásul venni, és ha nem is elfogadtatni, de lenyeletni táborával.
IMF-et házasítani Nyirővel és Prohászkával, uniót a keleti széllel, a Szent Koronát a sámántánccal, Áder gesztusát Kövér gesztusával. Vár minket a periféria, vagy létezik élhetőbb forgatókönyv is? Az egyik félelem ráismer-e a másikra? Összeadódva képesek-e túlhaladni egymást? Tudnak-e építkezésbe fogni némi önrombolással? Legyen ismét a Salazar-rendszer utáni portugál társadalomban megragadt szorongásokat elemző José Gilé a szó: „A félelem nemcsak a hatalomtól való félelmet jelenti, hanem a hatalommal szembeni cselekvésképtelenségtől való félelmet is. Félelem a tudatlanságtól és attól, hogy egyszer letépik rólunk az álarcot. Félelem magától a félelemtől.”
