A reformátusok azonban, nyilván az országos felháborodás és a százezres demonstrációk hatására kitalálták, hogy legyen Trianon napja egyházi jeles nap, így most már belefér a liturgiába a harangszó, miközben tovább nő függetlenségük a kormánytól. A harangozás elrendelésével tehát újabb szimbolikus győzelem született, amit a lakosság önfeledten ünnepel. Tudvalevő, hogy az efféle szimbolikus sikerek valósággal csodát tesznek az emberekkel, megszüntetik például az éhezők éhségérzetét.

Pécsről jelentették, hogy amint az önkormányzat sürgősséggel átkeresztelte a Kalapács, illetve a Sarló utcaneveket a kommunista tartalmuk miatt, az érintett lakóknak a gáz- és villanyszámlái egyszer csak maguktól befizetődtek. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy-egy igazolhatóan nácibarát író műveinek Nemzeti alaptantervbe vétele, továbbá liberális színészek városokból való kitiltása, valamint világhírű operaénekesnők lehuligánozása egész évre biztosítja a lakosság fehérje- és vitaminszükségletét, munkahelyeket teremt, és itthon tartja a friss diplomásokat, akkor tényleg öles léptekkel haladunk előre a kijelölt úton.

Ha mindezt elfogadjuk, s miért ne tennénk, akkor a jövő szombati események akár sorsfordítók is lehetnek a magyarság legújabb kori történetében. Amint arra Ráday Mihály már felhívta a figyelmet éppen ebben a lapban, szélsőjobboldali csoportok jövő szombaton ünneplik a Hősök terén a 907-ben vívott pozsonyi csata ezeregyszázötödik évfordulóját. A csatáról mindenképpen tudni kell, hogy elődeink a bajor túlerővel szemben fényes győzelmet arattak, megvédve ezzel a Magyar Birodalmat.

Ráday Mihály most arra kíváncsi, hogy vajon az emlékezők a Diadal napján milyen zászlókkal vonulnak majd fel. A pozsonyi csata idején ugyanis, idézi a történészeket, kizárólag piros, hadd ne mondjuk, vörös zászlókat lobogtatva vonultak harcba eleink, később olyan festők, mint Munkácsy vagy Feszty is piros zászlót adtak Árpád népének a kezébe.

Az árpádsávos zászló csak a XIII. században került Magyarországra, mégpedig I. Imre király idegen szívű feleségének, Konstanciának a révén, egyenesen Katalóniából, Puyol, Xavi és Iniesta hazájából.

Kérdés, hogy mi lesz most. Nyilvánvaló, hogy az árpádsávos zászló felvonultatása merő anakronizmus volna; aki tehát magyarnak tartja magát, és hitelesen akarja ünnepelni a fényes pozsonyi győzelmet, az vörös lobogót emel a magasba. Továbbá tartózkodik mindennemű cigányozástól és zsidózástól (Árpád apánktól mai ismereteink szerint nem maradtak fenn antiszemita tartalmú iratok), sőt nem is buzizik, annak ellenére sem, hogy tőle pár méterre vonulnak majd a Budapest Pride részvevői.

Minthogy a Jobbik és a többi, igazságtalanul szélsőségesnek nevezett alakulat nem ürügyként és provokáció céljából használja a történelmi szimbólumokat, hanem kizárólag az eleink és a történelmi tények iránti tiszteletből, el tudom képzelni, hogy a Hősök tere jövő szombaton vörösbe öltözik, a megemlékezés méltóságát pedig Zagyva György Gyula, a Jobbik értelmiségi tagozata szavatolja majd a maga természetes eszközeivel.

Nem szeretnék a történelemhamisítók helyében lenni.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa