Újraiparosítunk?
Stratégiaváltás készül Európában. Úgy tűnik, a gazdasági válság kezelésében a megszorítás vagy a gazdasági növekedés alternatívájával szemben teret nyerhet az a felismerés, hogy az államháztartásihiány-csökkentést össze kell kapcsolni a gazdasági növekedés politikájával. Azaz deficitcsökkentés és növekedés. Igaz, ennek a stratégiaváltásnak a forgatókönyvét még nem dolgozták ki. Bizonyosra vehető azonban, hogy a reálszféra fejlődését és fejlesztését célzó szakpolitika felzárkózik az eddig egyoldalúan a pénzügyekre, az elsődleges jövedelmek elosztására (és újraelosztására), a pénzügyi stabilitás megteremtésére összpontosító politika mellé.
Az Új Széchenyi Terv, majd az azt követő s ma már nyilvántartani is gondot okozó számos terv és kormányzati program – többek között a 2011 végén közzétett Magyar Növekedési Terv is – azt sejtette, hogy Magyarországon a gazdaságpolitika az államháztartás hiányának csökkentése mellett komolyan veszi a reálkonvergenciához fűződő nemzeti érdeket; azt, hogy a magyar gazdaság értékteremtő képességében, termelékenységi és hatékonysági színvonalában közeledjék az EU gazdasági teljesítményének átlagához. A miniszterelnök a „munkaalapú állam”(?) megteremtésének s „az ország újraiparosításának” programját hirdette meg ismételten egy május végi konferencián. Azt azonban ezúttal sem tudhattuk meg, hogy a nemzetközi munkamegosztás rendszerében milyen „munkát” kínál az országnak, mint ahogy azt sem fejtette ki, hogy mi lenne az újraiparosítás tartalma, iránya.
Ha nem is az újraiparosításról, de a feldolgozóiparnak a válságból való kilábalásban és a gazdasági növekedésben betöltött szerepéről világszerte figyelemre méltó viták folynak.
A feldolgozóipar átalakulásának egyik fontos jellemzője az elmúlt évtizedben a vertikális specializáció; az országok a termelési folyamat különböző fázisaira specializálódnak, „megkeresik” helyüket az így kialakuló, immár globális technológiai vagy értékláncban. A hagyományosan bilaterális külkereskedelmi kapcsolatrendszert egy olyan multilaterális rendszer váltotta fel, amelyben a végtermékek részesedése jelentősen csökkent. A külkereskedelmi forgalom dinamikus növekedésében az elmúlt évtizedben meghatározó szerepe volt a vertikális specializáció következtében ugrásszerűen megnövekedett közbensőtermék- (intermedier-) forgalomnak és az ebbe bekapcsolódó feltörekvő országoknak (Brazília, India, Kína). Az intermedierek (alkatrészek, részegységek és félgyártmányok) részesedése a világ feldolgozóipari termékeinek külkereskedelmében 55-56 százalékra tehető. Ezen belül az OECD adatai szerint a feltörekvő országok részesedése az 1967. évi 3 százalékról 2007-ben elérte a 21 százalékot, és ez az arány azóta feltehetően tovább nőtt, átrendezve a korábbi termékország-kombinációs hálót.
A globális értékláncba történő bekerülésért, e láncolatban elfoglalt hely stabilizálásáért, javításáért éles verseny folyik országok és régiók között csakúgy, mint a vállalkozási szférában. Így a versenyképesség egyik mutatójává vált az intermediereknek az országok exportjában való részesedése. Ide kívánkozó és követendő példa az osztrák járműgyártás karakteres specializálódása a közvetlen befecskendezésű dízelmotorok, a sebességváltó-rendszerek és a motorrészegységek fejlesztésére és gyártására. Egyetemi, állami és magán kutató- és fejlesztő intézetek százai foglalkoznak a gépkocsigyártáshoz kapcsolódó anyagtudományi, informatikai, elektronikai stb. témákkal. A járműgyártáshoz kapcsolódó, nagy hozzáadott értéktartalmú intermediergyártás növekedési dinamikája meghaladja a végtermék-kibocsátás, de a feldolgozóipar átlagos növekedési ütemét is. A mintegy 650, nagyrészt klaszterekbe tömörült autóipari beszállító éves árbevétele meghaladja a 16 milliárd eurót. Ennek több mint 90 százaléka exportból származik. A szorosan vett autógyártás és a beszállítók teljesítménye együttesen az osztrák GDP mintegy 15 százalékát adja.
Az OECD Science Technology and Industry Working Papers 2011 című elemző sorozat egyik kiadványa alapján a szervezet 34 tagországa közül kiválasztottam a kilenc legkisebb, de gazdaságilag fejlett, így Magyarországgal összehasonlítható országot. A kiadvány öt iparágban – a gépgyártásban, az irodagép-, könyvelő- és számítógépgyártásban, a villamosgép- és -berendezés-gyártásban, a rádió, televízió és távközlési felszerelések gyártása iparágban, valamint az orvosi, optikai és precíziós műszerek gyártása iparágban – vizsgálja az intermedierek teljes iparági exportban elfoglalt arányát. Megállapítható, hogy a megnevezett iparágak sorrendjében: hét, kilenc, két, kilenc és végül öt ország kivitelében nagyobb az intermedier/összes export arány a magyar aránynál. Mindez arra utal, hogy a magyar feldolgozóipar pozíciói a globális értékláncban meglehetősen gyengék, és az elmúlt 15 év aránymutatóinak alakulását figyelembe véve nem is igazán ígéretesek.
A magyar feldolgozóipar termelési és exportszerkezete, valamint növekedési pályája tehát eltér a kis nyitott, fejlett gazdaságú országokra jellemző szerkezettől, amennyiben – elsősorban a gépipar – erőteljesebben végtermék-orientált, mégpedig igen konjunktúraérzékeny összetételben. A végtermékgyártáshoz és -exporthoz szükséges tőkét, márkanevet, marketinget és menedzsmentet a külföldi tulajdonú vállalatok itt működő leányvállalatai biztosítják. És természetesen a végtermékek előállításához szükséges intermediertermék-, és hozzáteszem: tudásbehozatalt. (A magyarországi import 62 százaléka intermedier termék. A járműgyártás importjában ez az arány 75 százalék.)
A magyarországi feldolgozóiparban is működnek a globális értékláncba bekapcsolódott, intermedierek gyártásában és exportjában jeleskedő vállalatok. Igaz, a többség külföldi. És nemcsak a nagyok, a közepes méretű cégek is. Az ECOSTAT egy 2009. évi kimutatása szerint a Magyarországon működő száz, legnagyobb hozzáadott értéket előállító, közepes méretű vállalkozás közül ötvenhat jegyzett tőkéje 100 százalékban külföldi. Márpedig a nettó nemzeti jövedelem alakulása szempontjából nem közömbös a belföldi tulajdonú vállalkozások részesedésének alakulása a viszonylag nagyobb értéket képviselő intermedierek termelésében és exportjában. Az a kívánatos, hogy a kivitelben realizálódó hazai hozzáadott érték minél nagyobb legyen. 2005 és 2010 között azonban a feldolgozóipari export több mint 90 százalékát adó feldolgozott termékek, gépek és szállító eszközök kivitelére jutó feldolgozóipari bruttó hozzáadott érték mintegy 24 százalékkal csökkent.
Ausztria nem a közelmúltban vált a globális értéklánc egyik, árbefolyásoló (pricing power) erővel is rendelkező tagjává. A múlt század ötvenes éveitől kezdte kiépíteni és megteremteni az ehhez szükséges képességeket, szervezeteket, jogintézményeket és makrogazdasági peremfeltételeket. Ilyen stratégiával Magyarország nem rendelkezett, és nem is rendelkezik. A kormány további külföldi autóipari cégek idecsábítását szorgalmazza (ami rendben van), de nincs programja a hazai beszállítóképesség javítására. Európa energetikai rendszere átalakulóban van. Németország az atomenergia kiváltására készül. Ez a nagy horderejű átalakítás részben újrarendezi majd a globális értékláncot, és új piaci lehetőséget teremt az intermedierbeszállítók ezrei számára. Igen, azok számára, akik időben felkészülnek erre a váltásra, akik megfelelő kormányzati szintű kapcsolatokkal rendelkeznek, akiknek vannak hosszabb távra szóló terveik, programjaik, amelyek vonzó ajánlatokká érlelhetők.
A nemzetközileg elszigetelődött, súlyos bizalmi deficittel küszködő magyar kormány és a bizonytalansági tényezőket erősítő és befelé forduló gazdaságirányítás nem ezen a pályán mozog. A kormány a vállalkozói szférát a folytonos kényszeralkalmazkodás állapotában tartja. A 2006 óta csökkenő/pangó beruházási piac, a banki hitelezés befagyása, a magas reálkamat, az infláció felpörgetése, a tisztességes versenyt kiszorító korrupció, az adóterhelés módszerei és mértéke az amúgy is gyenge állapotú belföldi tulajdonú vállalkozói szférát oly mértékben meggyengítheti, hogy esélye sem lesz bekapcsolódni egy felfelé ívelő pályán elinduló világgazdaságba. A duális szerkezetű magyar gazdaság növekedési pályáját az eddigieknél is nagyobb mértékben a külföldi tulajdonú vállalkozások befektetési hajlandósága és az anyacégek üzleti stratégiája határozza meg. A magyar nemzeti szuverenitás megőrzéséért vívott kormányzati harc legnagyobb dicsőségére.
A szerző közgazdász
