Hiányoznak a főszereplők a szombati vendéglistáról. Ott lesz ugyan az ENSZ BT állandó tagjainak és Törökországnak a képviselője, valaki az Arab Liga nevében is, de sem Iránt, sem Szaúd-Arábiát nem hívták meg. 

És persze nem lesz ott a genfi tanácskozáson Aszad elnök, és nem lesz ott az ellenzék sem. De Szíriában nincs is olyan személyiség, akit a felkelők és a külföld egyaránt elfogad a lázadás fejeként. Szíriában polgárháború van, de nem látni a háborúzó feleket. Az egyik oldalon az erejét vesztő rendszer, a másik oldal nehezen meghatározható. A legnagyobb feltehetően a félelemben élők tábora. Az Aszad-rezsim már elveszítette az egykori egypártrendszer vázát, eltűnt a pánarabizmus ideológiája is. Ami maradt, az a rettegés. A tudósítók arról számolnak be, hogy Szíriában félnek a keresztények, szoronganak az örmények, rettegnek a kurdok. De a legjobban feltehetően az alavita közösség tagjai félnek. Közülük került ki az elnöki dinasztia, a hadsereg, a rendőrség parancsnoki kara, a biztonsági hálózat. Van miért félniük, ezért a rengeteg eszetlen gyilkosság. Az alaviták félnek a többségi szunniták bosszújától. A szunniták pedig félnek az alavita kisebbségből és a hozzájuk csapódókból kialakult különítményektől. Ezek a „szellemcsapatok” másfél éve próbálják visszafagyasztani az országot az engedelmesség állapotába.

A polgárháború új eleme, hogy a felkelők megtámadták a kormánypárti hírtévét. A diktatúra azonossá vált a szolgamédiával, a főembernek hízelgő tévével, rádióval, újságokkal. Feltehetően elegük volt belőle.

A jelek szerint Aszad elnök eltékozolta az ország megmentésének pillanatát. Voltak pillanatok, amikor még szépen távozhatott volna, átadhatta volna a hatalmat, fenntartható volt a felekezetek és a kisebbségek közötti törékeny viszony. A diktátorokat azonban nem ilyen fából faragták. A végsőkig hisznek a maguk által megrendelt kultuszban, az ő népük szeretetében. Meg abban, hogy mindig lesz mögöttük egy-két nagy hatalmú jó barát, aki nem akarja, hogy a világban terjedjen a diktátorok leválthatóságának híre. Most ott tartunk, hogy Oroszország és Kína (összejátszva Iránnal) a rossz precedenstől tartva tűri, sőt támogatja a szíriai vérengzést. Pedig nyilvánvaló, hogy a lakosság többsége már nem viseli el az önkényuralmat, és a diktátornak is csak arra van ereje, hogy öldököljön.

A jelek szerint patthelyzet van, Aszad nem tudja legyőzni a felkelőket, és ők sem képesek végezni vele. Az intervenció értelmetlennek látszik, de feltehetően még sincs más út, csak a nemzetközi beavatkozás. A világ csak reménykedhet benne, hogy a nagyhatalmaknak sikerül valamilyen – elkerülhetetlenül aljas – alkut kötniük. Aszad és bűntársai pardont kapnak, valahogy fenntartják a rendet, amíg a félelemből gyilkolók megnyugszanak, és bekövetkezik a kívülről irányított rendszerváltás. Csak ne öljék egymást már, csak ne kelljen menekülniük!