1

Csalás lenne azt állítani, hogy magam emlékszem: szüleim nagynénémhez, Svájcba készültek nászútra, de Anyukám nem kapott útlevelet. Nász azért volt, meg is fogantam. Így csúszott 2 teljes évet az utazás. Ekkor (1972) engem itthon hagyva – gondolom, zálognak sem bizonyultam utolsónak –meghívólevéllel, 20–20 dollárral zsebükben utaztak. Autójuk nem lévén – vonattal. Odaát senki sem kérdezte – Miért nem maradnak? – tudták, az ok én vagyok.

11

A 11-es számról nekem nem a foci jut eszembe. Még ezen a nyáron sem. Meghatározó élmény volt, hogy 11 évesen – nyiladozó értelemmel – jutottam el először NYUGATRA. Ehhez persze kellett egy svájci nagynéni is, no meg némi szerencse. Akkortájt (1982) ugyanis csoda számba ment, hogy egy egész család (szüleim + mi hárman gyerekek) egyszerre kapott útlevelet, ráadásul meghívólevél nélkül, turista vízumot. Az utat nagy készülődés előzte meg. Szüleim a család autóját, egy Lada 1200-as homokszínű járgányt nagy szervizre is elvitték, majd irány oda, ahol mindig (is) zöldebb volt a fű. Mai fejemmel látom, hogy szó szerint megszálltuk a svájci rokonokat. S egész úton tátottuk a szánkat. Akár családunk Svájcban élő részének életkörülményeit nézve, akár az ottani árukínálatot látva. Én akkor és ott, már gyerekfejjel beleszerettem lakásaikhoz tartozó nagy erkélyeikbe. Azonban éreztük, hogy itt nekünk minden nagyon drága. Bár nagy volt az unszolás – miért nem maradtok? – szüleim másként döntöttek, hazatértünk.

21

Épp 10 évvel voltam idősebb, amikor csak szüleimmel hármasban jártam ott ismét. Ekkor (1992) már fiatal felnőttként, világútlevéllel a zsebemben és konkrét céllal érkeztem. Apukám első nyugati autóját, egy 10 éves Opel Recordot, vehette át – ingyen. A svájci nagynéni intézte. Csak érte kellett menni, megköszönni, és már indultunk is vissza. Az én feladatom – főként a visszaúton – a régi autó, egy homokszínű Dacia vezetése volt. Még térképről tájékozódtunk – több, kevesebb sikerrel. Talán ezért az erkélyek nagyságára épp nem fókuszáltam és a fűre sem. Már nem volt unszolás – miért is maradtunk volna? – onnan is úgy tűnt épül a demokráciánk.

31

Érdekes módon megint 10 év telt el. Két gyermek édesanyjaként, a német nyelvvizsgám előtt állva (2002) Lindau* egy nyelviskolájának padjait koptattam. Egész jól ment. A koptatás és a nyelv is. Később a vizsga is. Saját Opel Vectrámmal érkeztem. Ekkor éreztem legkisebbnek a különbséget. Az erkélyek mintha összementek volna, a korábban luxusnak látott dolgok, mintha kevésbé csillogtak volna. Még a fű sem volt olyan zöld – nyár közepén jártunk. A ’90-es évek dinamikus fejlődésének jó hatását látni véltem. Zsugorodott a távolság – térben és időben is. Ekkor ünnepeltük a svájci nagynéni 70. születésnapját. Hogy miért nem maradunk? – senkiben nem merült fel, hogy ezt tegyük.

41

Már meg sem lepődtem, hogy kerek 10 évvel vagyunk odább. Szinte hagyomány – gondoltam. Ahogy az sem lepett meg, hogy ma már nincs velünk térkép – igaz, GPS nélkül elveszett emberek vagyunk... Az utazás elején (2012) azonban mellőztük a modern technikát – ez alkalommal vonatra ültünk. Ismét öten (szüleim + mi „gyerekek”). Már Bécsben arcul csapás ért. Nem csak a fű tűnt zöldebbnek, de az ott hozzánk kapcsolt hálókocsik is – sajna ez alkalommal sem a MÁV javára dőlt el a verseny. És később Zürichben, Winterthurban és Luzernban is érződött valami más. Biztonság, kiszámíthatóság, stabilitás. Elfogadás, békés egymás mellett élés. Ami nálunk épp nincs és nagyon hiányzik. Bár VW Passatot béreltünk és szállodában laktunk, újfent ott tartottunk, hogy nekünk itt minden nagyon drága. A svájci nagynéni is drága – , de ő a szó másik értelmében. Ünnepeltük is. Sok időt töltve az időközben felújításon átesett lakásához tartozó erkélyén, mely – minő párhuzam! – jócskán megnőtt. Ha nem lennék javíthatatlanul optimista, ha nem lenne családom, ha nem lennének barátaim, ha nem lennék ennyire röghözkötött, látva a megint élesedő kontrasztot, most én tenném fel magamnak a kérdést – Miért ne maradnánk?

51–61–71...

Nekem sincsen üveggömböm –mondom gyakorta. Való igaz. Ha lenne... Azt sem tudhatom, meddig lesz svájci nagynéni. Így csak abban bízom, hogy újabb évtizedek elteltével gyermekeim majd nem teszik fel nekünk a kérdést – miért nem maradtunk? – mert azzal tökéletesen tisztában vagyok, hogy az integrálódás mindig csak az első generációnak nehéz...