Hat évvel ezelőtt írtam egy cikket a magyarországi jobboldal fejlődési lehetőségeiről. Az azóta eltelt idő minden tekintetben felülmúlta az ott jelzett perspektívákat. A jelenlegi magyarországi uralkodó osztály egy új, a réginél sokkal hatékonyabb elnyomó rendszer építésébe fogott. Ez két éve zajlik és még évekig fog tartani, de a főbb irányvonalak már elég tiszták.

Három alapja van a diktatúra gazdaságpolitikájának: munkahelyteremtés, belső fogyasztásélénkítés és államosítás. Ez a jól ismert kelet-európai önerőre támaszkodás szellemét idézi fel, amelynek mintaállama ma Fehéroroszország. Kísérteties hasonlóságok mutatkoznak Orbán 2010–2012-es és Lukasenko 1993–1994-es korrupcióellenes kampányában. Egy apró különbséggel: Lukasenko ezzel jutott hatalomra, míg Orbán már hatalma birtokában akar így leszámolni politikai ellenfeleivel. Mellesleg egy volt román (Nastase) és egy volt ukrán (Timosenko) miniszterelnök is börtönben van korrupcióért.

Az 1936-os szovjet „sztálini” alkotmány munkára vonatkozó részei meglepően hasonlítanak az Orbán-alapvetéshez: „minden ember becsületének alapja a munka”. Ezzel szemben a valóság: a magyarországi bérmunkások a késő államszocializmusban az állami munkájuk mellett tömegesen tudtak túlmunkát végezni egyénileg vagy tolerált kisvállalkozási formákban az államosított vagy illegálisan magánosított termelési eszközökkel, így ha többet dolgoztak, több áruhoz és/vagy pénzhez jutottak. Ma a kapitalista cégek kedvükre növelhetik a kizsákmányolási rátát, és a termékek ára már nem kötött, de az emberek ebből közvetlenül csak azt látják át, hogy egyre többet és egyre intenzívebben dolgoznak, miközben fokozatosan elszegényednek. Ebből jön az a belátás, hogy a munkát „már nem becsülik” (értsd: nincs akkora piaci értéke, és nincs rá akkora piaci kereslet, mint régen). A tőkefelhalmozás előrehaladtával és a technológiai fejlődéssel párhuzamosan a tőkerendszer élőmunka-szükséglete folyamatosan csökken, ezért a jóléti állam korának foglalkoztatási rátája soha többé nem tér vissza. A bérmunka, mint az emberek életének alapja, eltűnőben van. Ezt a tényt a kormány az „egymillió munkahelyet tíz év alatt” szlogennel operáló Széll Kálmán Terv elnevezésű gazdasági programjával nem hajlandó belátni, de csak látszólag. Valójában egy újfajta gazdasági racionalitás húzódik meg mögötte: az állam által szervezett olcsó közmunka és a büntetőpolitika gazdaságélénkítő funkciójában hisznek. Kapitalizmus ez még, csak eddig sokan azt hitték, hogy ez a változata a centrumországokban már kihalt.

Érdemes összehasonlítani a Széll Kálmán Tervet Gömbös Gyula Nemzeti Munkatervével. A kormány több százezer munkanélkülit akar közmunkára beszervezni, valamint rokkantaktól és szociálisan rászorulóktól akarja megvonni a segélyt, hogy a minimálbér töredékéért kemény fizikai munkát végezzenek legfőképpen a mezőgazdaság, az energiatermelés és az országos nagyberuházások területén. Végül is arról van szó, hogy a segélyt kvázi ingyenmunkára cseréljék: a filléres állami bér bőven megtérül a megépített vagyonnal, tehát az állam szempontjából ez tiszta nyereség.

Továbbá: a hajléktalanokat azonnali elzárással fenyegetik, ha a városok utcáin próbálnak megélni, már kis értékű lopásért vagy csoportos garázdaságért (pl.: graffitizés, megélhetési fém- vagy fagyűjtés) is börtönt lehet kapni. A börtönmunka eddig is ismert jelenség volt, de a Jobbik által javasolt „önfenntartó börtön” koncepció messze elmarad a kormány ötletétől: magáncégeknek is meg akarják adni a lehetőséget, hogy közmunkásokat foglalkoztassanak vagy akár csak egy projekt erejéig közmunkás munkaerejét kölcsönözzék ki. Képzeljük el, hogy a jövőben nem azért jön Magyarországra majd egy nemzetközi cégóriás, mert adókedvezményeket kap, hanem mert több ezer ember áll majd a rendelkezésére afrikai bérszínvonalon, mert bírósági határozattal köteleztek hosszú ideje segélyezetteket, hajléktalanokat vagy bolti tolvajokat, hogy végezzenek közmunkát. Ebből remél nagy adóbevételeket a kormány. Igaz magyar ideál a kényszermunka! Az alaptörvény két helyen is tartalmazza, hogy az állampolgár kötelessége a közösség számára végzett munka, amely az új közmunkarendszer és az új alkotmány egyidejű életbelépésével megnyitotta az utat az 1989 előtti „közveszélyes munkakerülés” nevű büntetőjogi kategória újraélesztéséhez.

A munka törvénykönyvét is teljesen újraírták: több munkaóráról, kevesebb juttatásról, vagyis kevesebb jogról és több kötelességről van benne szó. Az egyik legfőbb eleme, hogy a sztrájkot gyakorlatilag lehetetlenné teszi, mivel csak akkor kezdődhet bármilyen sztrájk, ha a foglalkoztatóval meg lehet egyezni a minimális szolgáltatásról, ha ő elzárkózik, akkor nem lehet sztrájkolni. Ha már kevesebb segélyt és juttatást kell fizetni, és több munkás többet dolgozik, valamint megnő ebből az adóbevétel, akkor jöhet a keresletélénkítés: egykulcsos személyi jövedelemadó van érvényben, amely csak 300 000 forint feletti keresettel jelent kevesebb fizetendő adót, ellenben az áfa már 27%-os. Logikus, arányaiban legyen könnyebb hozzájutni egy Audi A8-ashoz, mint egy kiló krumplihoz. A magyar médiában ezt úgy hívják: „munkára ösztönzés”. A fehérorosz diktatúra legalább annyival érzékenyebb szociálisan, hogy nyomott áras termékek formájában visszajuttat valamit az alacsonyabb társadalmi osztályoknak, Magyarország viszont az olcsó rabszolgamunka gyümölcsét a felső középosztálynak és az új elitnek szánja. A súlyos hitelválságban lévő középosztály számára találták ki az olcsó állami vállalkozási hiteleket (Új Széchenyi Terv) és a meglévő piaci hitelek állami átvállalását rögzített áras havi részletfizetéssel vagy egyösszegű törlesztéssel a bankokra hárítva az árfolyamkockázatot. Magyarországon a középosztály lassan teljesen elolvad, már a lakosság majdnem fele, jóval több, mint négymillió ember számít szegénynek, és a tömeges kilakoltatásokkal, bedőlt hitelekkel ez a szám csak emelkedni fog. Az új hitelprogramok a piac helyett az államtól való függőséget propagálják, pacifikálva a potenciális ellenállást. A szegényeknek fizikai börtön, a középosztálynak pénzügyi börtön. A hitelprogram és a közmunkaszervezés költségeit részben a magánnyugdíjpénztárak államosításából befolyt pénz fedezné, de ennek az egyszeri összegnek a nagy részét máris elköltötték a legnagyobb magyarországi olajipari cég állami kézbe vételére és a külső adósságállomány egy részének törlesztésére.

Az Orbán-rezsim 2011. novemberig fel akarta számolni a nemzetközi hitelszervezetekkel való kapcsolatát az addigi hitelek teljes visszafizetésével, azonban az általános adósságellenes retorikát kissé hiteltelenné tette a Kínával megkötött egymilliárd eurós hitelkeret. A további új stratégiai partnerek (nézzük meg, hova utaznak a legfontosabb jobboldali üzletemberek): Szaúd-Arábia, Irán, Egyesült Arab Emírségek, Kuvait. Decemberre már úgy nézett ki a helyzet, hogy a nemzetközi hitelminősítők és egyéb pénzügyi világszervezetek nem tolerálják a magyarországi elit különutas gazdaságpolitikáját, de Orbán Viktor, igazi européer politikus lévén, kézlegyintésre visszatér a pénzügyi elitek diktátumainak teljesítésére. Érthető, hiszen 2011-ben nyolc európai kormány bukott bele a lakosság és a pénzügyi elitek követeléseinek kettős szorításába. A helyzet az idén sem ígérkezik jobbnak. Ugyanakkor egy cseppet se volna kívánatosabb egy szakértő kormány, amely a család, egyház, munka háromszög helyébe a magyarországi technokrácia és a pénzügyi világszervezetek véd- és dacszövetségét állítja. A társadalom legfőbb gondja a tekintélyuralom. Magyarországon minden ötödik nőt ver a férje, élettársa vagy barátja, a lakosság több mint 80%-a nyíltan bevallja, hogy gyűlöli a cigányokat, nagy részük még az országból való kitelepítésükkel vagy koncentrációs táborba zárásukkal is kiegyezne, több százan halnak meg évente családon belüli erőszakban és ugyanennyien szenvednek telente fagyhalált, sokszor a saját kifűtetlen házukban. Az erőkultusz minden rétegben autoriter magatartást szül. A gondok nem a kormányváltás szintjén mozognak. Sok vér fog még ebben az országban folyni, ha minden így marad.

A szerző közíró