Tessék csak, nézd meg! Itt van mind – nyújtotta elém a karját. A csuklóján elszíneződött karszalagok, egymás mögött, alatt. Mert volt egy év, amikor megcsinálta: bejárta az országot a Hegyaljától a Művészetek Völgyéig, a VOLT-tól a Szigetig. 

Generációról generációra FOTÓ: KOCSIS ZOLTÁN

Fél évig nyomta az egyetem mellett egy gyorsétkezdében, hogy összekaparja rá a pénzt. Buzgó újságíróként persze azonnal rákérdezhettem volna, hogy miért is. Mire jó ez az egész sznobéria? De felesleges volt, mindketten tudtuk, hogy miért. Ez kicsit olyan, mint körbeevezni a földet.

A fesztiválozás most már nem is egy, hanem több generáció meghatározó élményévé vált. Ahogy a nagy öregeknek a Tabán, Lengyelország, az NDK-s nyaralás, maguk módján a KISZ-táborok. Egy korty szabadság, vagy annak illúziója. Mert ma már látjuk, a korty szabadság érzésnek is piaca és marketingje van, jobban eladható, mint a mosópor. De akkor és ott, az átélés pillanatában még az volt: mámorító, lázadó, közösséget teremtő. Akik elkezdték valamikor a kilencvenes években, vagy csatlakoztak hozzá az ezredfordulón, azokat valami olyasmire nevelte, hogy a világ jóval sokszínűbb, mint gondolnák. Bár a metalért rajongtak, egyszer csak ott találták magukat a világzenei színpad előtt, de a tuti zenét is könnyen felülírta az utcaszínház vagy a múzeumsátrak kínálata, a kapolcsi nyüzsgés hangulata. Hogy el lehet veszni benne, jó belefeledkezni, és az emberre úgy ragad a kultúra, a szabadon kavargó gondolatok bizsergése, hogy szinte észre se veszi. Döbbenten jön rá, hogy maga a belefeledkezés vezet el ahhoz a műveltséghez, amit a nagy öregek olyan nagyra tartanak. Hogy értsük ezt a nyitottságot, a befogadásnak ezt a fokát, elég megnézni az ellentettjét: a Magyar Szigetet például.

A VOLT vagy a Sziget húsz éve után nehéz xenofóbnak lenni, bármilyen faj vagy nemzetség ellenségévé válni. Nyirőzni lazán, mintha nem tudnánk, miről van szó. Hiszen aki ott volt, az sörözött hajnalban a franciákkal, dülöngélt angolokkal és perlekedett az olaszokkal a legjobb sátorhelyekért. És kiderült: ők is olyanok, mint mi. Ja, és imádnak fotózkodni a Budapest felirat előtt. Szeretnek minket, mert jó fejek vagyunk. Persze mondhatják, már eleve ezek a libsik, a sehonnaiak mentek oda. De ha nem lett volna, ki tudja, hol kötnek ki. Például egy maihoz hasonló helyzetben, mikor is az egyetemisták körében egyre nő a Jobbik népszerűsége. És minden évben erősebb a vád: már nem is a magyaroké a Sziget. Miért – kis túlzással –, csak az olaszoké a velencei karnevál?

Ha most kellene kitalálni, már nem biztos, hogy sikerülne. Valahogy megint másfelé kanyarodik a világ. Válság van, félelem van, hogy mi lesz holnap. S lassan már a tegnapokat sem értjük. Egyre kevesebb a fesztiválokhoz hasonló sziget, ahol mindezt pár percre ki lehet kapcsolni. Ahol csak a jelen maradhat talpon. Persze ma már néhányuk jobban hasonlít egy plázára, mint a szabadság egykori terepére. Drágák is, tudom. De ott vannak. Mintaként és lehetőségként. És ez a sok zsákutca között igencsak megbecsülendő. Hogy a lassan klasszikussá érő Tankcsapdát idézzem: „Ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék, / Nézd meg jobban, hogy élnek anyádék!”