Engem a magyar politikai jelen 1944 ragyogó, meleg nyarára emlékeztet. Azt a nyarat gyerekként éltem meg; amit akkor érzékeltem, különös formában visszaköszön. A csillaghegyi strandon csodáltam a szép, napbarnította, társasági fiúkat és lányokat, ahogy önfeledten élték életüket a medencék szélén. Otthon a mellettem lakó barátom és szülei már a sárga csillagot viselték. Anyám júniusban vett részt egy erdélyi autóbuszos turistaúton. Akkor tölthette az út első éjszakáját egy nagyváradi szállodában, amikor a város melletti gettóban a deportálásra összeterelt zsidó nők nemi szervében a csendőrök ékszereket kerestek.

Abban a nemzsidó („árja”) világban valami hihetetlen bizonyosság, az elképesztő vak remény légköre uralkodott. Száműzték a tudatukból, hogy egyszer majd el kell számolni, többek között a zsidónak nyilvánított magyarokkal. Az orosz front keleten a nyár végéig állni látszott, mintha soha nem érne ide. Még az utolsó pillanatok se jártak érdemi változással. Kisújszálláson, a városházán még akkor is a zsidó vagyon elosztásán kaptak hajba a helybeli „polgárok”, amikor az oroszok már a város határában álltak.

1944 nem a zsidóüldözés miatt emlékeztet a mára. Nem az újnyilasok a parlamentben, a kriptomilitarista egyenruhákba bújtatott támogatóik az utcán. A ma zsidózása „csak” undorító szájtépés. Nincs olyan külpolitikai konstelláció, amely 10-20%-os kisebbségüket hatalomra segíthetné. Engem az az önfeledtség emlékeztet 1944-re, melyben a ma uralkodó jobboldali politikai elit és törzsszavazói élik meg saját hatalmuk megdönthetetlenségét. Egyelőre nem ok nélkül. Az Európai Unió nem tud velük igazán mit kezdeni („a front áll”). A következő választási forduló a demokratikus legitimáció színjátéka lesz. Az aljasul megszerkesztett választási törvényük, az állami erőforrások által korlátlanul támogatott propagandájuk, a határon túli szavazatok révén nyerni fognak. Előnyük az ellenzékkel szemben rendszermeghatározó. Magyarország már csak formálisan része a nyugati világnak.

Ennek a tábornak a magabiztossága a figyelemre méltó. Ahogy el nem tudnak képzelni a sajátjukén kívül más igazságot. Ahogy minisztériumokban sebtében összehívott megbeszéléseken a fügefalevélnek odahívott szakértőknek a fideszes yuppie-k azt mondják, „nem számít”, amikor utóbbiak figyelmeztetnek arra, hogy egy-egy tervezett lépésük alkotmányos aggályokat támaszthat, és nincs összhangban az Európai Unió jogi normáival. Ahogy nem számít már semmit a külvilág. Ahogy a nemzet géniusza (© Váncsa I.) nyíltan kérkedik feminin politikai „pávatáncával”. Ahogy foglyai a maguk alkotta világnak, és most már minden jel szerint azok is maradnak egészen a bunkerig, melybe lassan, de biztosan beszorulnak. Ahogy fel se merül még bennük, hogy egyszer mégiscsak el kell majd számolniuk azzal, amivé Magyarországot tették.

A mai ellenzék többek között azért se találja meg velük szemben az ellenszert, mert igazából el sem tudja képzelni, mennyire másként értelmezik abban a demokráciát leépítő táborban a világot, mint ők. Hogy milyen mértékben képtelenek kilátni hatalmuk sáncai mögül.

Az államszocializmus alóli felszabadulás a volt szocialista államokban a legkülönösebben Magyarországon folytatódott. Se a régi, pártállami elitek nem restaurálták a hatalmukat, se az új elitek nem folytatnak egymással meghatározó küzdelmet a hatalomért. A baloldal és a liberálisok valóban, ahogy a géniusz nyilatkozta egy nyugati lapnak, „szét vannak verve”. E jobboldal szemében ennél mi sem természetesebb. Az ő „demokráciájukban” az ellenségnek ez jár. Vagy „nemzeti együttműködés”. Magyarország jószerint az egyetlen, ahol olyan jobboldali restauráció megy végbe, mely folytonosságát a két világháború közötti államból igyekszik levezetni. Mákonyként terjed a Horthy-kultusz. A felszínen a kormánypárt látszólagos pártatlansága (a mélyben rejtett rokonszenve) kíséri. Mintha az 1+3 zsidótörvény kormányzójának szerepéről pusztán az eltérő felfogások vitája zajlana. A kultúrharc, a rendszeresen médiaeseményként megszervezett, (fülke)forradalomról, (EU-)gyarmatosítás elleni szabadságharcról vizionáló nemzetvezéri beszédek e jobboldal sivár lényegét hivatottak elrejteni: a hatalom puszta kiélését, a beszűkült tudatállapotukat („csak a front, az ne jöjjön közelebb”).

Márai jut róluk az eszembe. Mintha részegekkel vagy őrültekkel lenne dolgunk: berúgtak, ezúttal nem a zsidókérdéstől (ettől csak a kisebbségük), hanem saját kultúrharcuktól. Ennyi az ideológiájuk. Ezekkel tárgyalni értelmetlen. A magyar politikában is egy Churchillnek kellene jönnie, hogy ez a felismerés a tömegekbe hatoljon. De akár lehetne a magyar nagytőke is az ellenálló.

Mindaddig, amíg így vagy úgy a Fidesz mögött álló oligarchák közül néhány meg nem kezdi visszavonulását, és ennek a nyilvánosság előtt hangot nem ad, érdemi változás a politikai helyzetben nem lesz. Ennek még semmi jele. Kérdés, miért. Mert úgy tartják, még mindig nagyobb a hasznuk, mint amennyi kár a kormányzat működéséből az országra hárul? Valószínű. Vagy félnek? Mert a magyar oligarchák kara még friss? Kétségtelen, hogy nem hatalmas, száz éve virágba borult klánokról van szó, mint pl. Latin-Amerikában. Egy magyar oligarcha sebezhetőbb. Ukrajnai érdekeltségét vagy Szingapúrba kimentett magánvagyonát bármikor érheti valamilyen kellemetlen „információ”. Ahogy a szocialisták idején is merészelték felhasználni az állami titkosszolgálatot pártcélokra, úgy most is. (Egyszer majd annak is meg ennek is a bizonyítékai napvilágra kerülnek.) Ugyanakkor ez az oligarchia mégse félhet annyira. E mögött a rendszer mögött nem áll szovjet világhatalom. Ez a rendszer erőszakszervezetek és centrális erőtér dolgában nem annyira szervezett, mint a Harmadik Birodalom.

Ebben a rendszerben legfeljebb az SS jelmondata érvényes: becsületem a hűség. Ennek jegyében a vezér az utolsó pillanatig az utolsó (de tényleg a legvacakabb) emberét is megvédi. Legyen az átállt egykori pártállami csúcspolitikus, levitézlett esztergomi vagy egykori besúgó vidéki polgármester. Ennek a rendszernek ez az egyetlen, igazán bensőjéből fakadó ereje. Az orbáni világban ugyanis már nem elsősorban intézményektől függenek az emberek. Szőcs volt kulturális ügyér megmondta: „Jobban szeretek függeni egy embertől, mint egy intézménytől.” A magyar államiság mélypontja ez: a választásokon alapuló tekintélyuralom. Nevezik még felülről irányított, illiberális, klientista, művi demokráciának is, szemben az euroatlanti versengő demokráciával. Semmi jele, hogy akár az oligarchái közül bárki, akár a jobboldalon belül érdemleges erők és rétegek elfordulnának tőle. Nem sokat számít az a néhány fecske (egy Solymosi a miniszterelnökének feltett kérdéseivel, egy Mellár azzal, hogy a „Fidesz kihátrált alólam”).

Az angolszász, frankofón vagy német oligarchák nemcsak beágyazottabbak, hanem racionálisabbak is. Náluk az egyszeregy számít. A magyar változatuk nemcsak kezdetlegesebb, hanem mohóbb és mentálisan alulfejlett. Ők is berúgtak, de attól, hogy annyit kaszálhatnak. Jobban érdekli őket a legközelebbi jövő, mint a közeljövő. Még olyasmiket látszanak hinni, hogy például érdemes összedobni a bankszférában, a gyógyszeriparban néhánymilliárdot, amivel kihúzhatók a dolgok a következő választásokig, ha a kormánytól ígéretet kapnak arra, hogy ellentételezésként az asztalra tesznek nekik egy olyan programot 2014 utánra, amelyben véget vetnek az eddigi tündérmeséknek. Ez olyan, mintha mondjuk 1945–46 fordulóján a magyar magánbankárok azt ajánlották volna a háttérben már kiformált kommunista kormányzatnak, hogy támogatják őket, ha nem államosítanak mindent nyakra-főre.

Amikor majd a 2014-es választásokat is megnyeri ez a rendszer, ez olyan hatással lesz mindazokra Magyarországon, akik az euroatlanti demokrácia hívei, mint a Horthy-rendszer ellenzékére és üldözöttjeire az, ha 1944-ben kiderült volna, hogy se keletről, se nyugatról nem fog Magyarországra érni a front a következő években.

Nem azért lesz ilyen hatása, mert ennek így kellene lennie, hanem azért, mert Magyarország euroatlanti része nem akarja elhinni, hogy az ő újabb veresége, egyben a tekintélyuralom újabb győzelme igazán lehetséges lesz. Mert lélekben nem erre készül fel. Ha felkészülne rá, akkor tudhatná, hogy nincsen már semmi, de semmi veszítenivalója. Csak az ilyen politikai lelkiállapot a feltétele annak, hogy a kialakult reménytelen helyzetére ennek megfelelő válaszokat adjon. Hogy felismerje, minden, de valóban minden eszközt számba kell vennie, amikor az ellenszegülés megfelelő formáit keresi. Ha ezt nem teszi, az se tragédia. Majd felismeri egy újabb nemzedék a következő választások után.

A szerző író