1. A nevemet rövid ü-vel írom: Gyüdi Sándor. Kérem a szerzőt és a szerkesztőséget a pontosságra, bár olvasóik a szövegből nyilván azonosítani tudják, hogy én vagyok az a színigazgató, akire a Mefisztók korát éljük cím célzása vonatkozik. (Székhelyi a Mefisztó-téma művészi feldolgozásai közül utal Szabó István zseniális filmjére, melyben a színházi ember érdekből a nemzetiszocialista ideológia kiszolgálójává válik.)

2. Székhelyi Józsefet senki nem küldte nyugdíjba (l. Népszabadság, 2012. június 4.): maga ment nyugdíjba, önszántából, még hatvanéves kora előtt. Jól tette; élt jövedelme optimalizálásának e lehetőségével, az államtól nyugdíjat, a színháztól fizetést kapott. Ha felkérése volt más színháztól, a társulata vezetése elengedte, még a szereposztás megváltoztatása árán is (természetesen nem is fizetés nélküli szabadságra), az őt vendégként foglalkoztató színházaktól pedig honoráriumot kapott. Ez a helyzet ér most véget. Nem egyik pillanatról a másikra, hanem 2013 februárjában, amikor az utolsó bérét, ezenfelül közalkalmazotti hűségéért az aktuális jubileumi jutalmát felveszi. Azt követően a Szegedi Nemzeti Színháztól fizetést már nem, viszont szerepléseiért honoráriumot kap. A bér és a gázsi különbségéből származó megtakarításra sajnos valóban nagy szükség van, éppen az általa mindig féltő gonddal emlegetett kollégák érdekében, akik ilyen jövedelmi helyzetről, nyugdíjig tartó közalkalmazotti biztonságról nem is álmodhatnak.

3. Alantas dolog arra célozgatni, hogy az anyagi kényszer csak ürügy, és valójában politikai szervilizmus van a háttérben. Székhelyi József azt nyilatkozza: ő a színházban nem politizált, csak semleges pályán. Nézetem szerint nincs „semleges pálya”: ha az ember egy város művészeti életében ilyen fontos és megtisztelő megbízatást tölt be, nem ugorhat ki ebből a politikai megnyilatkozásai kedvéért úgy, ahogy a színész az előadás végén a jelmezéből, hogy másnap estig civil legyen, majd egy újabb karaktert öltsön magára. Az én felfogásom ebben különbözik elődömétől, és nehéz lenne nem észrevenni, hogy nála eredményesebben tartom távol a színházat a politikától. Szegeden – az ország számos városával ellentétben –a színház nem terepe a politikai csatározásoknak, és nagyon remélem, hogy Székhelyi József sem tud anyagi okokra visszavezethető megbántottságában politikai ügyet kreálni, vagy pláne nem tudja a történteket a rasszizmussal összefüggésbe hozni.

4. Székhelyi József úgy nyilatkozik, hogy az ő esetében is hivatkozott arra az utóda, hogy rettenetes állapotokat vett át. A sajtóból visszakereshető, hogy ez nem így volt. Egy – még a hivatalba lépésem előtt lezajlott – revizori vizsgálat tapasztalatai nyomán a városi közgyűlésben kemény politikai vita zajlott, melyben a felelősségre vonás kérdését is feszegették. Olyannyira nem mutogattam hátrafelé, hogy a véleményemet firtató médiának egyértelművé tettem: nem örülök, hogy bántják a színészemet.

5. Egy színház utóbbi szezonjainak szakmai munkáját megítélni szubjektív kérdés, és legkevésbé az előző direktortól várható korrekt vélemény, aki – bár maga is ennek a társulatnak a kenyerét eszi – történetesen éppen megbántódott. A közönség sokféle emberből áll: egyikük lelkesedik egy előadásért, a másiknak ugyanaz végletesen nem tetszik. Székhelyi Józsefhez természetesen az lép oda a véleményével, aki úgy gondolja, hogy tetszik majd neki az őt követő korszakról szóló kritikája. A számok mindenesetre a szegedi közönség egyre növekvő érdeklődését mutatják: 2008 óta több mint harminc százalékkal növekedett a fizetőnéző-számunk, miközben a gazdasági válság miatt a színházak többsége jelentős mértékben vesztett a közönségéből. Még szubjektívabb kérdés az előd/utód személyes művészi teljesítményének megítélése. Éppen ezért ízetlennek tartanám a véleménynyilvánítást arról, hogy a Jászai-díjas színművész vagy a Kossuth-díjas koreográfus alkalmasabb-e például operarendezőnek.

6. Székhelyi azt mondja az interjúban, hogy nem tudom, mi lesz a következő évadban. A tény ezzel szemben az, hogy egy hónapja közölte a sajtó a jövő szezon műsortervét (én pedig nem is onnan értesültem róla). A művész pedig konkrét szerepre, tavaszi időpontra vonatkozó felkérést kapott a színháztól, ahogy erről a Népszabadság is már két hete hírt adott. Szerződéskötés még nem történt, de jeleztem, hogy milyen rangon kívánom kezelni az anyagi ajánlatomban. Rendezői felkérést nem ígértem, és természetesen azt sem, hogy a színházunktól az új helyzetben több pénzt fog kapni.

7. Az elüldözés-ellehetetlenítés témában ténykérdés, hogy Gáspár Tibor sosem volt tagja a társulatnak, vendégként pedig főszerepet játszott a most véget ért szezonban is. Pásztor Erzsinek – bár ő sem volt soha a társulat tagja – magam is nagy tisztelője vagyok, ezzel együtt nem gondolnám, hogy a hetvenöt éves művésznőnek folyamatosan jelen kellene lennie a szegedi színpadon. Nem kommentálnám kollégámnak azt a határozott véleményét, hogy engem (és mellesleg a kormányt) le kell váltani, és azt a reményét sem, hogy az így elkövetkező szegedi színházi aranykor majd az ő vállain fog nyugodni.

Gyüdi Sándor, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója

***

Nem szívesen veszem kezembe a tollat, mert méltatlannak érzem a hangnemet és a kritikát is, melyek városunk színházát érték. A dolog politikai oldalával nem kívánok foglalkozni, és nemcsak azért nem, mert nem politizálok semmilyen pályán, hanem azért sem, mert igaztalan megállapítások hangoztak el Székhelyi József részéről. Többek között az egri ügy kapcsán, amikor – állításával ellentétben – felhívtam őt, hogy az egri polgármesterrel egyeztető párbeszéd alakulhasson ki. A színház művészeti munkáját ért vádakkal kapcsolatban viszont említenék pár dolgot.

Természetesen nem gondolom, hogy mindenhez értek, ezért vannak mellettem az opera és próza területéről jeles szakemberek, akikkel közösen alakítjuk ki a műsortervet és a szereposztásokat. Bár a téma felvetése is furcsa egy színésztől, aki egy háromtagozatú színház vezetésére vállalkozott és emellett rendezett, többek között operát is. Egyébként első operarendezésemre épp Székhelyi József kért fel, és mivel nagy sikerrel játszottuk Szegeden és a miskolci operafesztiválon is, nem adtam fel ilyen irányú terveimet. Vele ellentétben nem állítom magamról, hogy sikeres pali vagyok, pedig vannak visszajelzések szép számmal, melyek táncműveim és rendezéseim sikereit igazolják.

Anyagi okok miatt egy sajnálatosan kis létszámú, ám nagyon tehetséges színészcsapat van a kezünkben, akik mellé, ha tehetjük, sok esetben hívunk vendégeket. Többek között Gáspár Tibort, Pindroch Csabát, Kamarás Ivánt, Magyar Attilát vagy épp Szabó Gabit. A cikkben említett Szilágyi Annamária pedig továbbra is főszerepeket játszik. A többi említett művészt valóban elküldtük, mert helyettük más, legalább annyira tehetséges színészeket szerződtetünk. Sajnálatos, hogy Székhelyi József a „klubhűség” okán, azaz tisztán anyagi megfontolásból markáns véleményét eddig nem osztotta meg velünk, csupán művésztársainak hangoztatta, vagy éppen a nézőtéri kijáratnál dohányozva szidta nézőinknek az adott előadást.

Valóban más színházat csinálunk, amit büszkén vállalunk, és a számok sokszor igazolják utunk helyességét. A nézettségünk a tőle átvett adatokhoz képest két év alatt harminc százalékkal nőtt, előadásszámaink pedig huszonöt százalékkal. Személyes kapcsolatom Székhelyi Józseffel mindig is szívélyes volt, ezért kellemetlen látni, hogy amiért foglalkoztatásának jogi státusza megváltozik, ennyire rosszízű támadást intéz színháza ellen, amiért az nem az ő ízlése szerint, de sikerrel teszi dolgát.

Juronics Tamás, a Szegedi Nemzeti Színház művészeti igazgatója