A Déli-sark jégsapkája leolvad, a sarkvidéki tengervíz édes lesz és meleg. A meder fenekéről óriási metánbuborékok törnek a felszínre, minden villámlás pusztító robbanásokat és tűzvészeket okoz. A tengerszint az egész világon megemelkedik, a víz elborítja a Földközi-tenger déli partjának legnagyobb városait és legfontosabb mezőgazdasági területeit. Ázsia magashegyi vidékein egymilliárd ember marad víz nélkül a gleccserek leolvadása miatt. A Golf-áramlat leáll, Skandináviára és Észak-Amerikára Szibéria hideg és száraz éghajlata köszönt. Európát klímamenekültek százmilliós tömege lepi el.

Ez az egyik – nem a legijesztőbb, de nem is a legvalószínűtlenebb – a következő 50 év tudományos klímaforgatókönyvei közül. És a klímaváltozás is csupán az egyik azoknak a nagyon is kézzelfogható globális környezeti válságoknak a sorában, amelyek az emberiség túlélését veszélyeztetik. A túlnépesedés, az erdőpusztulás, a víz és a talaj elszennyeződése/ elfogyása külön-külön is ugyanezt eredményezheti, ráadásul az éghajlaton keresztül mindegyik összefügg az összes többivel, és egymás hatásait erősítik.

Tárgyalni tehát lett volna miről Rióban a Rio+20 környezetvédelmi csúcstalálkozón – több is, mint az első csúcson, 1992-ben. Húsz éve a világ vezetői, úgy tűnt, ihletett, kegyelmi pillanatban találkoztak, hiszen a béketábor önfelszámolásával a történelem úgymond véget ért, a demokratikus piacgazdaság a bolygó uralkodó társadalmi formációjává vált. Látszólag már „csak” a környezetvédelem sorskérdéseit – mindenekelőtt a felmelegedés és a biodiverzitás-csökkenés problémáit – kellett elrendezni ahhoz, hogy a Föld a békés fejlődés százada elé nézhessen.

Most, két évtizeddel a sorsdöntőnek ígért egyezmény aláírása után nem csak azt kell rögzítenünk, hogy egy apró lépéssel sem kerültünk közelebb a ’92-ben megfogalmazott célokhoz. Hanem azt is, hogy a problémakezelés nívója visszaesett a 70-es évek színvonalára: nagyjából ott tartunk, mint az első olajválság idején. Most is kizárólag az energiahordozókat tekintjük a fejlődés szűk keresztmetszetének, és a folytonos növekedés összes többi fizikai-biológiai korlátjáról nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni.

1992 óta a világ szakadatlan (sőt egyre súlyosbodó) környezeti válságban van. Rióban ennek ellenére most mindent felülírt az a rövidlátó politikai szempont, hogy a 2008-ban kezdődött gazdasági válságnak ideje véget vetni, és a hagyományos válságkezelési technikákhoz pörgő gazdaságra (értsd: sok olaj, gáz és szén elégetésére, még több ipari munkahelyre meg a „fejlettek” nyomában az összes zsákutcába besétáló fejlődőkre) van szükség.