Tisztelt uram! A napokban volt szerencsém elfogyasztani négy nagyszerű fröccsöt az ön kiszolgálásában. Sem a bor, sem a szóda minőségére nem panaszkodhatom. Olaszrizlinget ittam, utóízében határozottan keserű mandulásat. Bár elképzelhető, hogy ezt csak bebeszélem magamnak, hiszen az olaszrizling alapvetően keserűmandula-ízű. Éreztem azt a semmi mással össze nem téveszthető zamatot, itt van most is a nyelvemen. Fülledt, nyári este volt. Izzadt, elgyötört arcomat látva ön maroknyi jeget dobott a poharamba, külön kérés nélkül.

Meg kell mondjam, vendégszerető magatartásával ön már az első pillanatban lekötelezett. Azt gondoltam, hogy ej, hiszen ez egy nagyszerű fickó! Készséges, udvarias és szívélyes, akihez visszajárni, különösen fülledt, nyári estéken, öröm. Ennek ellenére sajnálattal kell közölnöm önnel, hogy a jövőben nem tehetem be a lábamat önhöz, nélkülöznöm kell a kiskocsmájában kapható olaszrizlinget, az ön gyors és korrekt kiszolgálását. Döntésem oka, hogy az ön jobb felkarján a Waffen-SS hadosztályainak tetovált hadijelvénye látható –meg kell hagyni, színvonalas kivitelezésben, a tetoválóművész munkájához ezúton is gratulálok hát.

Tudja, amikor a pultnál állva először pillantottam meg azokat az SS-jelvényeket az ingujja alól kivillanni, azt hittem, rosszul látok. S elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy 2012 júniusában Magyarországon engem egy olyan honfitársam szolgál ki, aki az Adolf Hitler hűségére fölesküdött, tömegvérengzéseket elkövetett, s háborús bűnös szervezetnek nyilvánított Waffen-SS-t népszerűsíti a felkarján. Rémeket látsz, nyugtattam magam. Tudja, ilyen az ember, ha saját maga szorongatja: mint egy sötét szobácskában a sarokban égve hagyott villany. Annyira áhítja a jót, a rosszat árnyékban hagyja, nem akarja látni.

De belém fészkelte magát a gyanú. Mi van, ha mégis jól látok? Ha nekem a fröccsöt egy magyar honfitársam méri, kinek kedvesek az olyan német szavak, mint az SS-Verfügungstruppe, Leibstandarte SS Adolf Hitler, Das Reich, Totenkopf és Wiking. Az olyan magyar szavakról nem is beszélve, mint az elitkatona, rohamlövész, páncélgránát, tarack, hadtest, birodalom és halál.

Összeszedtem hát minden bátorságomat (ebben segítségemre volt az ön kiváló bora), s megkérdeztem öntől, hogy mik azok az izék ott. Azok a pajzsok. Önnek fölragyogott a szeme, s azt válaszolta, hogy a Waffen-SS hadijelvényei, az összes alakulaté, ott van az ön két karján, mind a harmincnyolc. Persze elakadt a szavam. De nem tudom, miért is csodálkozom ezen –tudhatnám már, hogy ha ebben az országban a hazugság alól véletlenül fölfeslik a valóság, soha nincsen rá szavunk. Szavai, megrészegítők, bolondítók, önnek vannak.

Nem láttam kívülről magamat, de el tudom képzelni megdöbbent arcomat. S ezután észrevettem, hogy önnek összeszűkült a szeme. Hirtelen bezárult a tekintete, mintha belülről függönyt akasztottak volna a retinája mögé. Elfogott valami reménytelen keserűség. Azóta is érzem azt a mással öszsze nem téveszthető ízt, itt van a keserűség a nyelvemen, de most megszabadulok tőle, nézze csak, tisztelt uram, húzza félre a függönyt, s nézze.