A csoportmérkőzéseket a szőlőlugas alatt rendeztük, de ennek botrány lett a vége, mert az apám szemtanúja volt annak, hogy az ellenfél (az öcsém) szándékosan felrúgott, aminek következtében ráestem a kardinálszőlő szépen termő tőkéjére. Rögtön hátra lettünk zavarva a tyúkudvarba, melynek méretei – sportfordulattal élve – kívánnivalót hagytak maguk után.

A labda egy régi, sárga színű, fehér pettyes gumigömb volt, de a kutya egyszer kiharapta. Nem bántuk, mert így nem tudtuk kirúgni vele a konyhaablakot. Miután a labda képes volt változtatni a méretét, a kiváló csatárok (Kű Lajos, Karl-Heinz Rummenigge vagy Klaus Allofs) rá tudtak teljes testsúlyukkal nehezedni a bogyóra, s azt a talpuk alatt csúsztatva juttatták az ellenfél hálójába. Ez legalább olyan különleges csatármegoldás volt, mint Welbeck sarkazásos gólja a svédek ellen.

Na de a háló! Két locsoló jelképezte a kaput az egyik oldalon, s a tyúkketrec etetője a másikon. A nagyjából három méterszer ötméteres pályán cikáztunk le s föl, s lőttünk akkora gólokat, hogy anyám brojlercsirkéi százfelé menekültek volna. De nem tudtak elrepülni a „lelátóról” sehová. Ha szabad újra egy gyökeret vert szép kifejezést használnom, a középpályán a játék nem volt veszélytelen. Ott volt ugyanis az a ruhaszárító/szőnyegporoló vas, melynek lábait nem egyszerűen bebetonozták a pálya építői (apám és barátja), de kétoldalt egy-egy szögvasdarabbal ki is támasztották. Tessék elképzelni két méretes, duci játékost, amint nyáron, harmincfokos melegben, egyetlen fecskefürdőgatyóban küzd a továbbjutásért, ám cselsorozat közben beleakad a kis lábujja a szögvasba. Vér, jujjogás (de csak halkan, anyám meg ne hallja), majd eszetlen vita arról, hogy ki volt a hibás. A legfelháborítóbb az volt, hogy a szögvasba való belerúgás (afféle fájdalomdíjként) automatikusan tizenegyest vont maga után. Ami egyben a sebhintőporos kezelést megelőző továbbjutást is biztosította a szenvedő fél számára.

Volt anyámnak egy hatalmas kakasa, több mint hétkilósan vonult be végül a konyhába pörköltalapanyagként. Ez például nem félt, s noha anyám rendszeresen visszavágta a szárnyát, fölült a baromfiól másfél méter magas párkányára. Onnan leste az Eb-döntőt, amit a németek nyertek Hrubesch két góljával, erre sajnos Vandereycken a belgák részéről csak eggyel tudott válaszolni. Megegyeztünk az öcsémmel, hogy nálunk ne legyen vége a meccsnek, küzdjünk tovább az utolsó leheletünkig, s a végén tizenegyesekkel döntsük el a bajnoki cím sorsát. A kapu a kreatív futball szabályainak megfelelően legyen a ráadás végén a kakas! Aki leszedi, az a bajnok. Az első lövés jogát pénzfeldobással döntöttük el. Rám esett a választás. Nicolae Rainea román bíró fölemelte a bal kezét, a sípot a szájához emelte, én pedig nagyot bikáztam a labdába.

Elhibáztam. A lyukas bogyó elzúgott a kakas feje mellett, s lett olyan ribillió a tyúkok közt, hogy a zajra anyám is előugrott. Azt mondta, nem bírja tovább ezt az állandó buhogást, beszakad tőle a dobhártyája, miért nem megyünk a focipályára.

Az öcsém, aki később telibe találta az óriáskakast, azt felelte, mindketten szeretünk hazai pályán játszani.