Mit gondoljunk a kormány legújabb ötletéről, a 62 év fölötti közalkalmazottak kényszernyugdíjazásáról? Úgy rossz, ahogy van. Induljunk ki abból, hogy minden fejlett országban tipikusan három (nyugdíj)korhatár van: a minimális, az általános (normális, teljes nyugdíjat nyújtó stb.) és a maximális korhatár. A minimális korhatár alatt csak rokkantsági nyugdíjat lehet kérni; az általános korhatár iránymutató, hogy a társadalom mit tart normális korhatárnak (mikor lehet egy alkalmazottat végkielégítés nélkül elbocsátani, vagy meddig kell valakinek kedve ellenére is dolgoznia); a maximális korhatár fölött viszont közalkalmazott nem dolgozhat teljes munkakörben. Aki az általános korhatár alatt megy nyugdíjba, annak havi nyugdíja tipikusan csökken (vagy csökkennie kellene), aki viszont az általános korhatár fölött megy nyugdíjba, annak a havi nyugdíja tipikusan nő – mindkét esetben a szolgálati ideje és az életkora függvényében. A korhatárhármas és a büntetések/jutalmak itt vázolt rendszerét hívják rugalmas nyugdíjrendszernek. Előnyei nyilvánvalók: aki elfárad, hamarabb nyugdíjba mehet; akiben még van munkavágy, tovább dolgozhat, de megfelelő büntetés és jutalom mellett.

Nálunk is ez a rendszer működött, bár tökéletlenül: például az újonnan nyugdíjba vonulók több mint 90 százaléka előrehozott nyugdíjjal vonult vissza, és gyakran nem is csökkent a nyugdíja. Az sem volt ritka, hogy az akár csökkentés nélküli előrehozott nyugdíjat élvező egyén nyugdíja mellett változatlan fizetéssel dolgozott tovább. (A legújabb „nemzeti konzultációban” is szerepel hasonló lehetőség!) A rendszer eme hibái az utóbbi években helyeselhetően visszaszorultak. Azt se felejtsük el, hogy a felsőoktatásban eddig is volt kényszernyugdíjazás, a korhatár PhD-sek számára 65 év, akadémiai doktorok számára 70 év.

A jelenlegi kormány tavaly már megszüntette a minimális korhatárt (60 év) azzal, hogy az általános korhatár alattiak járadékát szociális ellátássá minősítette vissza. Az eredmény még nem ismert, de az intézkedés biztosan szembemegy az általános és jól bevált nemzetközi gyakorlattal. Ezt a törvényt egészítette ki a bírák politikai célú kényszernyugdíjazása, az utóbbit – igazi hungarikum – az EU-szervek is vitatják. „Logikus következmény”, hogy a 230 bírót érintő intézkedést most hirtelen kiterjesztik tízezer közalkalmazottra.

Az egészségügyi államtitkár azonnal jelezte, hogy területén ezt az intézkedést lehetetlen végrehajtani, hiszen az orvosok jelentős része korhatár feletti, emellett a fiatal orvosok ezrével mennek külföldre dolgozni. Az általános iskolák, gimnáziumok és felsőoktatási intézmények bezárásával párhuzamosan keletkező oktatói felesleg egy részét csapolhatná meg a kényszernyugdíjazás, de itt is felvetődik a kérdés: nem lehet ésszerűbb megoldást találni? Nem lehetne mégiscsak a helyi vezetőkre bízni, kit bocsátanak el? A minőségi egyetemeken nyilvánvalóan nehézségeket okozna, hogy a doktori iskolák működtetéséhez előírt akadémiai doktorok jelentős része elmúlt 62 éves.

Külön bájt ad a törvénytervezetnek, hogy hazánk a sereghajtók között van az időskorúak (55–64 év közöttiek) foglalkoztatásában; emellett a törvény szerint 2012 és 2022 között fokozatosan (féléves adagokban) emelkedik az általános korhatár 62-ről 65 évre. Az új rendelkezés szerint az is előfordulhat, hogy egynapi születési késedelem miatt valakinek fél évvel tovább kell dolgoznia, vagy megfordítva: egynapi születési sietség miatt valakinek fél évvel hamarabb kell visszavonulnia.

Muszáj mindent tönkretenni?

A szerző közgazdász