Édes járulékfizetőm!
Elegendő példánk van már arra, hogy a kialakuló egyeduralom életünk minden szférájára ki akarja terjeszteni autoriter hatalmát, kezdve azzal, hogy ki folytathatja hitéletét elismert egyházban, és kinek kell beérnie az egyesületi léttel, egészen odáig, hogy milyen hírek érnek el minket az „MTI-hírgyár” monopóliumán keresztül. Így nem vethettem el hihetetlen abszurdként a hírt, hogy csökkentett nyugdíjból kell majd próbálniuk megélni azoknak, akik nem állítanak maguk mögé legalább két „járulékfizetőt”. Viszont Botos Katalinnak, a népesedési kerekasztal szakértőjének várhatóan napirendre kerülő terve szerint azok, „akik három járulékfizetőt állítanak maguk mögé”, nyugdíjtöbbletre számíthatnak. Ez teljesen racionálisnak tűnik, csakhogy járulékfizetőkön Botos gyermekeket ért, akiket nem lehet csak úgy előhúzni a sublótból, hanem szerető gondozásra van szükségük, és érzelmi fejlődésükre katasztrofális hatással lehet, ha rádöbbennek: nem egy eljövendő gyermek iránti szerető vágy hozta őket a világra, hanem a járulékfizető-állítás pragmatikus igénye. Annak reménye (!), hogy három vagy négy gyermek vállalásával a szülők talán normális megélhetést biztosító nyugdíjat érhetnek el 30-40 év múlva.
Lehetnek persze, akik az elmúlt két évben megszavazott törvények tiszavirágléte után is hisznek az ilyen ígéretekben, és készek összehozni egy harmadik gyermeket, miután „az egykulcsos adó megmozgatta a fantáziájukat”. Jobb azonban, ha ők előre kiszámítják, várhatóan milyen hatással lesz ez anyagi helyzetükre nyugdíjas éveikben, nehogy olyan keserű csalódás érje őket, amelyet végül is nem tudnak elrejteni gyermekeik elől, jóllehet addig nagyon ügyeltek, nehogy harmadik gyereküket „édes fiam” vagy „édes lányom” helyett „édes járulékfizetőm” freudi nyelvbotlással ébresszék rá, miért hozták a világra.
Ha pragmatikusan figyelmen kívül hagyjuk is az anyagi okokból vállalt gyermeknemzés morális elfogadhatatlanságát, meg kell vizsgálnunk, hogy a Botos házaspár pontozásos nyugdíjrendszerét vagy annak egy önálló képviselői indítványmutánsát tarthatjuk-e a jövőbeni nyugdíj-kiegészítés legelőnyösebb módjának. Ehhez számításba kell vennünk, hogy egy KSH-adatokra hivatkozó 2010. május 5-i MTI-hír szerint 30 millió forintra tehető egy gyermek felnevelésének költsége. Ismeretségi körömben érdeklődve, ez reális átlagnak tűnik azok között, akik képesek és akarnak is lehetőségeket adni gyermekeiknek a boldogulásra. Márpedig a felsőoktatási tandíj ezt a költséget lényegesen megemeli, pedig a Botos-rendszerben csak a diplomás harmadik gyermek számít teljes értékű járulékfizetőnek. Ő már 15 százalékkal emelné szülei nyugdíjpontszámát. Persze még e rendszerben is csak annak lehet harmadik gyermeke, akinek már van kettő. Viszont a második és harmadik gyermekkel kevesebb lehet a költség – még ha nem egyazon házasságból származnak is. Tehát tételezzük fel, hogy egy nagyobb nyugdíjat remélő házaspár harmadik gyereke megszületik 30 éves korukban, de hármukat sikerül felnevelni az említett 90 helyett 60 millió mai forintnak megfelelő összegből.
A kérdés az, hogy csupán anyagi szempontból megéri-e a gyermekvállalás? Vegyük például a havi 230 ezer forintos alapnyugdíjat, melyet optimálisan 20 százalékkal, vagyis havi 46 ezer forinttal emelne meg a három diplomás gyermek után járó Botos-pontszám. Legyünk optimisták: ha a szülők 70 éves korukban mennek nyugdíjba, és még 25 évet élnek, összesen kevesebb mint 14 millió forint nyugdíjtöbbletre számíthatnak. Tételezzük fel, hogy egy másik házaspár nem vállal egyetlen gyermeket sem, hanem 30 éves koruktól 20 éven át minden hónapban takarékalapba helyeznek 250 ezer forintot, a három gyermek neveléséhez szükséges összeg kb. felét. Ez 30 millió forint megtakarítást jelent, de hozzájön a negyven éven át akkumulálódó kamatos kamat, amely konzervatív 2-3 százalékos átlag évi reálkamattal számítva is több mint 100 millió forintra duzzasztaná a félretett összeget. Ez 70 éves kortól 25 éven át mai értékben számítva legalább havi 350 ezer forint kifizetést tesz lehetővé, hiszen még a kifizetésekkel csökkenő tőke maradéka is kamatozik. Sőt megengedne nagyobb kifizetéseket például betegség esetén. Egy jó magánnyugdíjpénztárban még ennél kisebb havi befizetéssel is sokkal nagyobb nyugdíj-kiegészítés is elérhető, mint amit a Botos-terv ígér. Sőt azok, akik szeretetből nevelnek fel egy-két gyermeket, és csak havi 120 ezer forintot tehetnek 40 éven át, nyugdíjba vonulásukig a pénztárba, sokkal nagyobb nyugdíj-kiegészítésre számíthatnak, mint akik bedőlnek a Botos-ígéretnek.
A tanulság az, hogy ne tetszettek volna ocsmány módon, hazugságokkal és zsarolással rávenni milliókat nyugdíjpénztári pénzük feladására. Inkább buzdították volna őket még nagyobb megtakarításra (ahogy ezt Németországban teszik, amit nem említenek Botosék, amikor az ottani pontozásos nyugdíjra hivatkoznak). A megtakarítás biztonságérzetet ad, az pedig kedvet az áldozatkész gyermekvállalásra, ami nagyon más, mint a „gyermekbefektetés”. A magánnyugdíjpénztárakban felgyülemlett ezermilliárdokat pedig olyan instrumentumokba fektethetnék be, amelyek magyar vállalatokat juttatnak a fejlesztésekhez szükséges tőkéhez.
Az alaptörvény azonban egészen más megoldást is lehetővé tesz. A XIX. cikk kimondja: „(4) Magyarország az időskori megélhetés biztosítását a társadalmi szolidaritáson alapuló [...] intézmények működésének lehetővé tételével segíti elő.” Segíti elő! Vagyis az államnak nem kell garantálnia, hogy azok, akik életük folyamán fizettek egy rendszerbe, tisztes megélhetést biztosító nyugdíjban részesüljenek. Ugyanakkor a XVI. cikk 4. bekezdése kimondja: „A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.” Ez a gondoskodás eddig a szülők és gyermekek szeretetkapcsolatán alapult, amit csak megronthat a gondoskodás törvényi kényszere. E kitételnek a racionális célja csak az lehet, hogy az Alkotmánybíróság ne nyilváníthasson alkotmányellenesnek olyan törvényt, amely korlátozza az állam kötelezettségét az emberi méltóság fenntartásához szükséges nyugdíj biztosításában. És ne akadályozhassa meg annak áthárítását a nyugdíjas korúak gyermekeire. Tehát lehet, hogy a most ígért nyugdíj csak azt a célt szolgálja, hogy az emberek több gyermeket hozzanak a világra, hogy legyen, aki állami nyugdíj helyett öregkorukban ellátja őket. Vagyis hogy visszatérjünk a régmúltba.
Az oda vezető út azonban nehéz lesz: tételezzük fel, hogy a Botos terve és Matolcsy egykulcsos adója annyira megragadja az emberek fantáziáját, hogy a mostani kevesebb mint százezer helyett kétszázezer gyermek születik évente. Ez annyit jelent, hogy százezerrel több bölcsődei, majd óvodai, majd iskolai helyet kell teremteni. Ad absurdum, 18 év múlva 1,8 millióval több gyermek lenne az oktatási rendszerben anélkül, hogy az állam adóbevétele akár csak egy forinttal növekedne. Azután pedig az egyetemi férőhelyeket kellene bővíteni, majd pedig évente százezer új munkahelyet teremteni. Hacsak külföldre nem költözik a többségük. De akkor lehet, hogy nem nálunk, hanem más államokban lesznek járulékfizetők. Akik pedig itt maradnak, idővel a nyugdíjasok számát fogják növelni. Nem több, hanem magasabb hozzáadott értéket termelő járulékfizetőkre, tehát jobb gazdaságpolitikára van szükségünk.
A szerző közíró
